Titanic Filmfesztivál 2015: összefoglaló

Fesztiválra járni mindig izgalmas élmény – filmfesztiválra pedig különösen az, főleg ha az ember filmrajongónak tartja magát. Teljesen más élmény, mint beülni a plázák légkondicionált, steril mozijaiba: itt érezzük a filmek lüktetését, érezzük, ahogy életre kelnek és új utakat járnak be. Ez több annál, mint amikor sorok kígyóznak a következő szuperhősös csoda vetítése előtt, teljesen más légköre és hangulata van egy ilyen fesztiválnak. Nem is azért, mert sokan vannak, hiszen ez közel sincs mindig így – de a pódiumbeszélgetések, a közönségszavazás, a katalógusok, a versenyfilmek kategóriája, s még a szinkrontolmács is mind olyan elem, ami valamit hozzátesz az egyszerű filmélményhez. Ami persze önmagában is rendkívül egyedi: itt sosem tudja senki, hogy mire számítson, mindig érhetik meglepetések, és ugyanolyan könnyen találhat új kedvencre, mint csalódhat egy elsőre jónak tűnő produkcióban.

 

A fesztivál kilenc napjából nyolcon ott voltam és összesen 18 filmet volt szerencsém megtekinteni, ami számomra nemcsak azt jelenti, hogy többet láthattam, mint az elmúlt években, de azt is, hogy hihetetlen mennyiségű élmény-áradat öntött el. Egy nagyon erős benyomást kaptam a Titanic rendkívül széles merítéséből, közel minden szekcióból láttam legalább egy filmet, és ha mást nem is, azt biztosan tudom állítani, amit az elmúlt évek alapján is már megfogalmaztam magamban: talán nem fog mindegyik film mindenkinek tetszeni, talán bizonyos filmeket sokan fognak utálni, azonban az kétségtelen, hogy ebben a kínálatban mindenki megtalálhatja azt, ami számára sokat jelent. „The keyword is diversity” – nyilatkozta a programigazgató a fesztivál kezdetekor és tényleg erről van szó: ha már pár embert meg tudott nyerni az egyik alkotás, akkor az pont elég ahhoz, hogy érdemes legyen bemutatni.

 

A különböző szekciók pedig erre remek lehetőséget adnak. Az idei egyik új, a Fesztiválkedvencek például nagyon izgalmas választékot biztosított: témájukat, stílusukat, narratívájukat, gondolkodásmódjukat tekintve nagyon eltérő filmekről beszélhetünk, mégis mind olyan alkotás, ami valamilyen indoknál fogva fontos és érdemes lehet arra, hogy megtekintse az ember. A Valami vadság a kemény és nem mindennapi alkotásokat gyűjti össze; a jellemzően egy adott kultúrára koncentráló szekció idén az Ázsiai szelek lett a sajátos filmjeivel, de épp annyira színesíti a kínálatot, mint a zenés dokumentumfilmeket felvonultató Zene mindenkinek vagy az idei új kedvencem, a Filmdokk. Ott van persze a régóta visszatérő Sötét oldal, amely idén mintha még keményebben benyúlt volna a zsánerfilmek közé: a hat filmből három sci-fi, egy western, továbbá egy kanadai és egy ázsiai thriller. Ide mindig olyan művek kerülnek, amelyek elvisznek a lélek sötétségébe, ahol csak fájdalom és szenvedés van – ezeknek a filmeknek a hatása alá kerülünk, és nagyon sokáig nem eresztenek minket.

 

A leginkább várt blokk számomra idén is az Amerikai függetlenek volt, ugyanis bár a Titanicon nagyon sok egzotikus, tőlünk ismeretlen kultúrával, stílussal rendelkező filmet tudunk megnézni, jó néha visszatérni az ismerősebb hangulathoz, ami leginkább a piacot egyébként is elöntő Amerika – onnan viszont érdekes lehet a kisebb, független alkotásokat elővenni, amelyek a mozikba nem jutnának el, viszont elég jók ahhoz, hogy ilyenkor beüljön rájuk az ember. A legfontosabb kategória azonban természetesen a versenyfilmeké, amellyel viszont őszintén szólva idén annyira nem vagyok kibékülve, mintha kicsit szélsőséges lett volna idén: vagy csak nagyon szűk rétegnek tetszenek (mint a zsűri különdíjas Megléptek vagy személyes kedvencem a Csadoros vérszívó), vagy eleve a biztosra játszanak, különösebb eredetiség nélkül (mint a fődíjat, a Hullámtörők-díjat megszerző Fidelio – Alice utazása). Cserébe viszont a többi szekció annál erősebbre sikerült, úgyhogy panaszra semmi okunk sincs.

 

Legalábbis ami a filmeket illeti, mert a fesztivállal kapcsolatos legnagyobb problémám évek óta nyelvi: a műveket ugyanis mind eredeti nyelven vetítik, s ha ez nem angol, egy plusz angol felirat segíti még a nézőket. Ugyan magyar nyelvet nem várok (idén talán csak két film alatt volt magyar szöveg), de legalább egy angol feliratot örömmel látnék minden produkcióhoz – az alternatív, hangalámondásos, szinkrontolmácsolós megoldás ugyanis nagyon nem az igazi: nemcsak a tolmácsolók felkészültsége hullámzó (ez persze valószínűleg nem az ő hibájuk), de a filmélményen is sokat ront.

 

S ha már filmélmény, nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy melyik produkció vonzott be több nézőt. A Titanicon ugyanis az elmúlt években nem láttam ilyen sok embert: hogy teltházzal ment az Ex Machina (pótvetítéssel együtt háromszor is), az talán nem olyan meglepő (hogy ennek ellenére miért nem lesz rendes mozis bemutatója, az már annál inkább), mint ahogyan a Citizenfour (pótvetítéssel együtt) kétszeri teltháza sem, de hogy a Megmaradt Alice-nak vagy a Taxi miért érdekelt ennyi embert, azon őszintén szólva eléggé meglepődtem. Indokolható persze a díjakkal (előbbiben a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját bezsebelő Julianne Moore játszik, utóbbi pedig a Berlini Filmfesztivál győztese), de ez korábban sosem volt ennyire jelentős. És már csak arra is alkalmat ad, hogy elgondolkodjunk, milyen filmeket érdemes bemutatni itthon (a Titanic kínálatából a valószínűleg minimális embert érdeklő Kukoricasziget, a kétségtelenül és megérdemelten populárisabb, egyben közönségdíjas Hétköznapi vámpírok, továbbá a most csak gálavetítéssel bemutatott The Duke of Burgundy lesz a hazai mozikban), és bizonyos produkciók miért nem érdemlik meg a bizalmat (vagy miért van az, hogy a hónapok óta illegálisan elérhető Snowpiercer vagy az Automata miért csak most, így jutott el Magyarországra…).

 

Véget ért tehát a 2015-ös, a sorban immár 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, öt helyszínen, ötven filmmel, kilenc napon át. Hiszem, hogy aki beült pár filmre, az nem bánta meg, én mindenesetre biztos nem – reményeim szerint jövőre újra találkozunk. Addig is biztatnék mindenkit arra, hogy a főváros tekintélyes mennyiségű nemzetekre koncentráló filmnapjaiból vagy különböző kisebb fesztiváljaiból (van animációs rövidfilmtől kezdődően dokumentumfilmig minden) próbáljon ki párat. Bár teljesen más élmény, mint a következő Bosszúálló-mozi, azért néha erre is érdemes idő szánni.