Főkép

Fülszöveg:

Mona Bright, a volt zsaru lelkét csúnya horzsolások csúfítják. Az anyja kilenc éves korában egy sörétessel vetett véget az életének, az apja pedig egy igazi rohadék, akitől jó messzire kellett menekülnie, hogy ha már boldog nem is lehet többé, de legalább valamiféle békével teli életet élhessen. Most azonban mégis szembe kell néznie a múltjával, az öreg ugyanis beadta a kulcsot. Ráadásul kiderül, hogy Mona ezzel örökölt egy házat, ami még az anyjáé volt fiatalon. Fiatalon és boldogan egy olyan korszakban, amiről ő semmit nem tud. Kíváncsisága csillapíthatatlan, hiszen a boldogságot sosem ismerte, de talán a múltban most megtalálhatja.

 

Mona két nagy akadállyal szembesül: a ház az új-mexikói Winkben található, ami viszont egyetlen térképen sem szerepel. Ezt az akadályt még sikerül leküzdenie. A másik viszont annál nehezebb: épp egy rejtélyes gyilkosság után érkezik a klasszikus amerikai álmot megtestesítő, idilli kisvárosba, amit hamarosan egy újabb követ. Ráadásul nem csak az emberek viselkednek vele roppant furcsán, hanem a város létezésében is kifejezetten aggasztó dolgokat vél felfedezni, melyek végül rádöbbentik: léteznek horzsolások, melyek sokkal súlyosabbak és fájóbbak annál, mint amit ember ép ésszel elviselhet.

 

 

 

Részlet a regényből:

ELSŐ FEJEZET

 

Meglehetősen hűvös az éjszaka, Norris mégis verejtékben úszik. A halántékán és a fejbőrén kiütköző izzadság végigfut az arcán, és a kulcscsontja körül tócsába gyűlik. Érzi, ahogy a gyöngyöző cseppek apró patakokká egyesülve lecsorognak a karján, teljesen átáztatva az inge könyökrészét és kézelőjét. A kocsi belsejében csípős, áporodott testszag terjeng, mintha egy stadion öltözőjében kuporogna.

A volán mögött ül, és vár. A motor jár, és Norris az elmúlt húsz percben megpróbálta eldönteni, jó ötlet volt-e üresben hagyni a sebváltót. Miután különböző szempontok alapján összegyűjtötte a mellette és ellene szóló érveket, valamint számba vette a lehetőségeit, összességében arra a következtetésre jutott, hogy helyesen döntött: elég kicsi az esélye, hogy valaki a környéken felfigyel a lakóövezeti utca szélén pöfögő autóra, megnézi magának, és gyanakodni kezd. Az viszont egyre valószínűbbnek tűnik, hogy villámgyorsan el kell majd húzniuk a csíkot, márpedig ez esetben értékes másodperceket veszíthetnek, ha a slusszkulccsal vagy a kézifékkel szerencsétlenkedik. Norris ugyanis meg van győződve róla, hogy a döntő pillanatban ügyetlenkedni fog, ezért még a kezét sem meri levenni a kormányról: olyan erővel szorítja, és olyan nedves a tenyere, hogy attól fél, ha akarja, sem tudja majd elengedni. Totál hozzátapadtam, gondolja. Akár észrevesznek, akár nem, örökre itt ragadtam a kocsiban.

Maga sem érti igazán, hogy miért aggasztja ennyire a lebukás veszélye. A szomszédos házak egytől egyig lakatlanok. Ugyan ez sehol nincs feltüntetve – mármint szabad szemmel látható módon –, de ez a városrész magánterületnek számít. Csupán egyvalaki lakik az utcában.

Norris a bejárathoz vezető ösvény előtt parkol. Közelebb hajol a szélvédőhöz, és ismét szemügyre veszi a házat. Az autó mögött egy keskeny, rendezett, kavicsos felhajtó ágazik el az aszfaltúttól, és széles ívben a lejtő alján lévő nagy garázsig kanyarodik. Maga a ház hatalmas, mondhatni, gigantikus méretű, ám a sziklás-hegységi szürke lucfenyők nagyrészt eltakarják a kíváncsi szemek elől: a hófehér, makulátlan deszkaburkolatot, a terebélyes sétányrózsabokrokat, a teljesen elfüggönyözött ablakokat és a vörös téglás csupasz falakat csupán foltokban lehet kivenni. Az ösvény végén pedig élénkvörösre festett, szerény bejárati ajtó várja hívogatón, hogy a látogató lenyomja a barátságos bronzkilincset.

A ház maga a tökély, egy igazi álompalota. Nem csak abban az értelemben, ahogy a legtöbben arról álmodoznak, bárcsak ilyen helyen élhetnének; sokkal inkább azért, mert az a ház, amelyik ennyire tökéletes, csak az álomvilágban létezhet.

Norris az órájára pillant. Négy perc telt el. Szél süvít a fenyők között, és ahogy a többezernyi tűlevél susogni kezd, Norrison úrrá lesz a borzongás. A szélzúgást leszámítva néma csend honol a környéken, bár az is igaz, hogy az efféle házak közelében soha nem hallani semmi neszt. Meg különben is: köztudomású tény, hogy nem tanácsos éjnek évadján Wink utcáin kódorogni. Történhetnek bizonyos balesetek.

Norris hirtelen kihúzza magát: zaj támad a garázs felől. Hangokat hall. Az ujjai megfeszülnek a kormányon.

Két sötét, símaszkot viselő alak bukkan elő a garázsból, egy súlyos tárgyat cipelnek. Norris elszörnyedve figyeli, ahogy megindulnak az autó felé. Megvárja, amíg elég közel érnek, majd letekeri az anyósülés felőli ablakot, és suttogva szól ki hozzájuk.

– Mi történt? Hol van Mitchell?

– Kuss legyen! – förmed rá az egyik alak.

– Hol van Mitchell? – ismétli Norris. – Ott hagytátok a házban?

– Fogd már be a pofád, és nyisd ki a csomagtartót!

Norris a kallantyú felé nyúl, ám a tekintete közben a társai kezében lévő batyura vándorol, és megpillantja, mi is az valójában. Nagyon úgy fest, hogy egy alacsony, kék mellényes, khakinadrágos férfit lát. Keze-lába megkötözve, fején vászonzsák. Szorongatott helyzete dacára a férfi folyamatosan hadar, csak úgy pereg a nyelve, mintha zsolozsmázna.

– …úgysem járhatnak sikerrel, kizárt, hogy sikerrel járjanak, hiú ábránd, én mondom, a magam részéről teljes képtelenségnek tartom, megismétlem, teljes képtelenségnek tartom, hogy elérjék a céljaikat. Ehhez nincs joguk, nem kaptak rá felhatalmazást, anélkül pedig nem árthatnak nekem, leperegnek rólam, mint a homokszemcsék, értik, amit mondok? Olyan vagyok, mint a nád, lágyan hajladozom a felkorbácsolt hullámok ölén…

– Nyisd már ki azt a kurva csomagtartót! – rivall Norrisra az egyik fickó. Norris összerezzen, lehajol, és meghúzza a fogantyút. A csomagtartó teteje egy kattanással felemelkedik, mire a két alak hátravonszolja a foglyot, begyömöszölik a csomagtérbe, majd lecsapják a csomagtartó tetejét. Gyorsan megkerülik a kocsit, és bevágódnak a hátsó ülésre.

– Hol van Mitchell? – kérdezi ismét Norris. – Mi történt vele?

– Indíts már, a kurva istenedet! – kiabálja az egyik férfi.

Norris megint a házra pillant. Hirtelen valamennyi ablak mögött mozgás támad… létezik, hogy sötét árnyak vonulnak fel-alá a szobákban? Csak a szeme káprázik, vagy valóban sápadtan derengő arcok bámulnak ki az ablakokon? A bejárat előtt égnek a lámpák, márpedig Norris meg merne esküdni rá, hogy az előbb még nem világítottak. Nagy nehezen elfordítja a tekintetét, egyesbe kapcsol, és tövig nyomja a gázpedált.

Végigrepesztenek a kertvárosi utcákon, aztán kiérnek a főútvonalra. A két férfi leveszi a símaszkját. Az idősebbik, a kopasz Zimmerman szakállába ősz szálak vegyülnek, és vaskos pofazacskóin máris látszik, hogy a kor előrehaladtával lecsüngenek, és rengő tokát alkotnak majd. Hármójuk közül messze neki van a legnagyobb tapasztalata az ilyesfajta akciókban, ezért aztán különösen aggasztó látni az arcára kiülő rémületet. Társa, Dee kisportolt testű, fiatal srác, a hajában a választékot mintha vonalzóval húzták volna. Akár cserkésztáborokat reklámozó óriásplakátokon is szerepelhetne ezzel a frizurával. Vagy fogalma sincs, mi folyik körülötte, vagy még nem ocsúdott fel a kábulatból, mindenesetre alig bírja befogni a száját.

– Úristen – mondja Zimmerman. – Jézusúristen. A kurva istenit.

– Mi történt? – faggatja Norris. – Hol van Mitchell? Nem esett baja?

– De igen. Nagyon is baja esett.

– Ne idegelj már! Mi történt?

Hosszú hallgatás után Dee így felel:

– Lezuhant.

– Hogy mit csinált? Lezuhant? Mégis hová?

A két férfi nem felel.

– Volt egy szoba, amelyik… úgy tűnt, mintha a végtelenbe nyúlna – válaszol végül Zimmerman. – Mitchell pedig belezuhant.

– Miután átesett a küszöbön – veszi át a szót Dee –, csak zuhant és zuhant… egyre beljebb hullott a szobába…

– Hogy érted ezt? – kérdi Norris.

– Honnan veszed, hogy bármit is felfogtunk abból, amit odabent láttunk? – morogja Zimmerman dühösen.

Norris zavarában ismét előrenéz. Északnak kanyarodik, és a monolit, a város fölé magasodó, lapos tetejű komor sziklatömb felé veszi az irányt. Olykor egy-egy tompa puffanás vagy fojtott kiáltás szűrődik előre a csomagtartóból. A három férfi igyekszik tudomást sem venni róla.

– Tudta, hogy jövünk – mondja Dee.

– Pofa be! – torkolja le Zimmerman.

– Csapdát állított azokkal a szobákkal – folytatja Dee. – Várt bennünket. Pedig Bolan biztosított minket, hogy nem fog számítani ránk. Honnan jött rá mégis?

– Fogd már be a pofád!

– De miért? – kérdi Dee.

– Mert mérget vennék rá, hogy a rohadék a csomagtartóban is hallja, amit mondunk.

– Ki nem szarja le?

– Én. Mert mi van, ha balul sül el az akció? Mi van, ha megpattan? Elszóltad magad: egy nevet máris kimondtál. Szeretnél még mást is az orrára kötni?

Kínos csend telepszik közéjük.

– Ne kapcsoljak be zenét? – veti fel Norris.

– Jó ötlet – helyesel Zimmerman.

Norris megnyomja a rádió gombját, mire Buddy Holly búgó hangon egyből énekelni kezdi a „That’ll Be The Day”-t a recsegő hangszórókon keresztül. Némán hallgatják.

Fokozatosan elmaradozik mögöttük a város, ahogy felfelé kapaszkodnak a hegyoldalba vájt úton. Az utcai lámpák fényszőttese összezsugorodik, reggeli harmattól csillogó pókháló gyanánt terül szét a monolit lábánál. A kisváros a hegyek oldalát borító, legyezőszerűen elterülő, komor növénytakaró közepén bújik meg, és ugyanaz a kis folyó szeli ketté, amely a növényzetet is ellátja vízzel. A monolit több mérföldes körzetében ez az egyetlen rendes forrás, és mint olyan, ritkaságszámba megy Új-Mexikónak ezen a vidékén.

A város északi határát jelző tábla nem sokkal előttük lassanként előviláglik a sötétségből; az alulról rávetülő fénytől fehéren izzik az éjszakában. A képen egy mosolygós férfi és nő ejtőzik a piknikezéshez leterített pokrócon. Egészségtől kicsattanó, tökéletes külsejű párocska: a férfi arcéle metsző, és hunyorogva néz előre, míg a nő alabástrombőrű, törékeny, cseresznyepiros ajkú teremtés. Káprázatos, karmazsinvörös monolitokkal tagolt, a lemenő nap fényében fürdő tájban gyönyörködnek, az egyik monolit tetején pedig egy parányi, bronzszínű antenna ágaskodik, amely nyilvánvalóan csak a távolból tűnik ennyire kicsinek. A rózsapiros égbolton tornyosuló felhők mintha az antenna körül örvénylenének, azon túl pedig, a képnek azon a felén, amerre a férfi és a nő tekintete vezet, elvileg lennie kellene még valaminek; csakhogy a plakát két jobb szélső panelje leszakadt, így a bizonyára igéző jelenség helyén nem maradt más, csupán a tábla farostlemeze. Később valami vandál megpróbálta kiegészíteni a képet, de nehéz volna megállapítani, pontosan mit is akart ábrázolni a hevenyészett krétarajz: a hegyeken, vagyis ott, ahol a hegyek folytatódnának, különös sziluett áll, egy gigászi, roppant méretű alak, teste kitakarja az eget. A figura többé-kevésbé emberszerű, de valamelyest torznak hat: a hátán otromba púp éktelenkedik, a karja meg természetellenes szögben kicsavarodik. Persze az is lehet, hogy a feladat csupán meghaladta az alkotó képességeit.

A tábla alján fehér betűkkel szlogen díszeleg: MOST HAGYJA EL WINK VÁROSÁT… MÉGIS MIÉRT?

Miért is? – mereng el Norris. Most azt kívánja, bárcsak soha ne tette volna be a lábát a kisvárosba.

Fent, a hegyek között szokatlanul ritka a magaslati levegő, amitől az éjszakai égbolt élénkkéken pompázik, és úgy tűnik, mintha a csillagok karnyújtásnyira kerülnének. Norris úgy érzi, ma este még a szokottnál is közelebb szikráznak, és a szemben lévő hegycsúcs is magasabbra nyúlik, mint máskor. A bércről induló szerpentin ezüstszalagként kígyózik le a hegyoldalon, kék villámok cikáznak a távoli ormokat övező felhők között. Norris kényelmetlenül fészkelődik az ülésen. Elfogja az érzés, hogy a kisváros szabályos, rácsos utcahálózatától és a foszforeszkáló sárga lámpáktól távolodva a világ egyre valószínűtlenebb.

A rádió sisteregni kezd. A „That’ll Be The Day” eleinte csupán szakadozik, aztán a zene végleg elhallgat, és fémes, eszeveszett tempóban kántáló hang hallatszik helyette.

– Minden igyekezetük hasztalan, hasztalan. Olyan dolgok határait feszegetik, amelyekkel nincsenek teljesen tisztában. Olyasmibe ártják magukat, amibe nem látnak bele. Elég ebből! Engedjenek el, és akkor megbocsátok, minden bűnük megbocsáttatik, úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Semmi az égvilágon…

– Bassza meg! – káromkodik Zimmerman. – A rohadék megszállta a rádiót!

– Kapcsoljátok ki! – sipítja Dee.

Norris rácsap a bekapcsológombra, és a szóáradat félbeszakad. Egy darabig némán hajtanak tovább.

– Uramisten! – suttogja Dee. – Csinált már valaha bármelyikőtök ilyesmit?

– Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán lehetséges – feleli Norris.

– Ne veszítsük el a fejünket – csitítja a kedélyeket Zimmerman. – A nehezén túl vagyunk. Ha tartjuk magunkat a tervhez, a végén mindnyájan jól jövünk ki a dologból.

– Kivéve Mitchellt – jegyzi meg Dee.

– Nem lesz gond – makacskodik Zimmerman.

– Ha már itt tartunk, miért lőcsölték ránk ezt a melót? – méltatlankodik Dee. – Semmi közünk hozzá. Ez B… – Dee elharapja a szót, és újrafogalmazza a mondandóját. – Ez csak a góréra tartozik.

– Azért ránk is hatással van – veti ellen Zimmerman.

– Hogy értve?

– Mi lett volna, ha nemet mond? Mi lett volna, ha közli velük, hogy senkit nem fog megbízni ezzel a feladattal?

– Akkor most nem mi lennénk nyakig a slamasztikában, hanem ő – válaszolja Norris.

– Ó, azt hiszed, nem tudják, kik dolgoznak a keze alá? Azt hiszed, nem kerülnénk mi is a célkeresztjükbe? Nem gondolod, hogy kissé túl sokat tudunk?

– Én ugyan nem – válaszolja Dee zsémbesen, pillanatnyi hallgatás után.

– Nem mernék vállalni a kockázatot. Mind egy csónakban evezünk. Kiadják az ukázt a főnöknek, ő továbbítja nekünk, mi pedig végrehajtjuk a parancsot. Még akkor is, ha… – Zimmerman kinéz az ablakon át az alant elterülő, éjfekete tájra. – Ha ez veszteségekkel jár.

– Honnan tudod, hogy az az izé működni fog? – kérdi Norris.

Zimmerman az ülése alá nyúl, és előhúz egy kicsi, fából faragott dobozkát. A szelencét több rétegben, keresztben és átlósan is körbetekerték ragasztószalaggal, és még egy vastag zsinórral is átkötötték. Látszik, hogy bárki is készítette elő a dobozt, azt akarta, hogy csak a legvégső esetben nyissák ki.

– Tudom, és kész – válaszolja Zimmerman, de a hangja megbicsaklik és rekedtesen cseng.

Az autó folytatja az útját hegynek felfelé, a bércről bércre kanyargó, keskeny kis úton, amely egy idő után párhuzamosan fut a lenti völgyben surrogó folyóval, majd végül eléri azt a sziklakiszögellést, ahonnan az elmúlt napok esőzései miatt megáradt patak lezúdul a hegyoldalon. A növényzet is eddig a határvonalig terjed: a vízesés feletti sziklás talajon már nem él meg semmi, legfeljebb a különösen szárazságtűrő fenyők.

– Megérkeztünk – közli Zimmerman, és a vízesés irányába mutat. Norris leparkol a kiugró sziklánál, és felkapcsolja a fényszórókat. – A szentségit, Norris, meg vagy húzatva? Ne világíts! – ripakodik rá Zimmerman.

– Bocsánat – szabadkozik Norris, és lekapcsolja a fényeket.

A három férfi kikászálódik a kocsiból, és a kocsi hátához gyűlnek. Aggodalmas pillantást váltanak egymással, majd kinyitják a csomagtartót.

– …nem árthatnak nekem semmivel, az égvilágon semmivel. Nem is értem, miben mesterkednek. Birokra kelhet-e egy hal az égbolttal? Felveheti-e a kesztyűt egy földigiliszta az óceánnal szemben? Hogy gondolhatják, hogy bármit is elérhetnek?

– Ennek be nem áll a szája – állapítja meg Zimmerman. – Na, rajta!

Norris behajol a csomagtartóba, és a hóna alá nyúlva kiemeli a rakományt, miközben Dee megragadja a férfi összekötött bokáját. Zimmerman felkattint egy elemlámpát, és kesztyűs kezében a fadobozzal elindul előre, az út vége felé. A többiek követik, és együtt ereszkednek le a sziklás lejtőn a vízesés felé.

A zuhatag egy rozoga szögesdrót kerítés mögött zubog a mélybe, mely otromba vonalban szeli át a hegyeket. Az egyik sarokoszlopon rozsdás bádogtábla lifeg. A felirat már szinte teljesen lekopott róla, de az alapján, amit ki lehet olvasni, a szöveget azzal a virgonc, űrkorszakra jellemző betűtípussal nyomtatták, amely évtizedek óta kiment a divatból: MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI TILOS – COBURN NEMZETI LABORATÓRIUM ÉS OBSZERVATÓRIUM. A három férfi a figyelmeztetésre ügyet sem vetve – miközben súlyos terhük folyamatosan ontja magából a panaszáradatot – átbújik a kerítésen tátongó egyik méretes lyukon.

Norris felpillant az égre. Olyan távol kerültek a kivilágított várostól, hogy a csillagok egészen közelinek tűnnek. Nyugtalansággal tölti el a látvány, bár az is lehet, hogy inkább a hegy tetején villamossággal telített levegő ózonszaga kezdi ki az idegeit. Ez a hely el van átkozva. Isten a megmondhatója, vannak ennél vészjóslóbb helyek is, de ettől függetlenül nem ártana messzire elkerülni.

Dee feszülten kémleli a környező cédrusfák és sárgafenyők rejtekét.

– Nem látom sehol – kiabálja túl kámzsás foglyuk hadoválását.

– Az nem jelent semmit – feleli Zimmerman. – Ha szólítják, meg fog jelenni. Tegyük le a tagot a vízesés mellé!

Így is történik: óvatosan lefektetik foglyukat a sziklás talajra. Zimmerman biccent, hogy menjenek arrébb, aztán lehajol, és lehúzza a zsákvászon csuklyát.

A torzonborz, ősz hajkorona alól kedves, pufók arc tekint fel rájuk. A zöld szemek körül szarkalábak futnak szét, a férfi járomcsontját pirospozsgás árnyalat színezi. Úgy fest, akár egy hivatalnok, irodalomtanár vagy jogi szakember, olyasvalaki, aki aktákat tologat és papírokkal bíbelődik. A tekintete azonban kőkemény, és Norrist elfogja a szorongás: mélyen a szemébe nézve az a benyomása támad, mintha valami úszkálna mögötte, valami, aminek semmi keresnivalója ott.

– Nem csinálhatnak velem semmit – hajtogatja a férfi. – Tilos. Sejtelmem sincs, mire készülnek, de bizton állíthatom, hogy nem fog sikerülni.

– Húzódjatok egy kicsit hátrébb – utasítja Zimmerman a társait. – Nyomás! – Dee és Norris hátrál néhány lépést, de egy pillanatra sem veszik le a szemüket a fogolyról.

– Maguk megkergültek? – kérdi a túsz. – Erről van szó? Velünk szemben a pisztolyok, kések és kötelek nem érnek semmit, elfújja őket a szél, mint a fűrészport. Miért kavarták fel az állóvizet? Miért nem maradnak békében?

– Pofa súlyba! – förmed rá Zimmerman, aztán letérdel, előhúz egy apró zsebkést, és egyenként átvágja a fadobozkát borító ragasztószalagokat, aztán a zsineget.

– Hát egy árva szót sem hallottak abból, amit mondtam? – rökönyödik meg a rab. – Nem figyelnének rám végre egy percig? Felfogják egyáltalán, hogy mit művelnek?

A szelence nyitva van. Zimmerman belenéz, nagyot nyel, és elteszi a zsebkést.

– Nem az én dolgom, hogy felfogjak bármit is – feleli krákogva. Aztán felemeli a dobozt, két kézzel, kesztyűben, vigyázva, nehogy megbolygassa azt, ami benne lapul, és odaviszi a földön heverő túszhoz.

– Nem ölhet meg – jelenti ki az. – A hajam szála sem görbülhet. Nem árthat nekem semmivel.

Zimmerman megnyalja az ajkát, és megint nyel egyet.

– Igaza van – mondja. – Mi nem árthatunk magának. – Azzal ráborítja a gúzsba kötött férfira a szelence tartalmát.

Parányi, hófehér, ovális tárgy pottyan ki a dobozból. Első ránézésre olyan, mint egy tojás, ám ahogy végiggördül a férfi mellkasán, és megpihen az arca előtt, láthatóvá válik, hogy valami egészen más. A tárgy felülete érdes, mint a smirgli, két nagy, komoran ásító szemüreg tátong rajta, kurta, horgas felső állkapcsából egy pár éles metszőfog áll ki, mögöttük pedig egy sor kisebb, törékenyebb fog húzódik. Egy apró rágcsáló koponyája, melynek hiányzik az alsó állkapcsa, ezért azt a bizarr benyomást kelti, mintha sikoly közben kövesedett volna meg.

A megkötözött férfi a mellkasán heverő kicsiny koponyára mered. Most először zökken ki rendíthetetlen nyugalmából: szaporán, értetlenül pislog, majd felnéz elrablóira.

– Ezt m-m-mire véljem? – kérdi reszketeg hangon. – Mit tettek?

Zimmerman nem felel semmit. Hátat fordít neki, és odaszól a többieknek:

– Gyertek, tűnjünk innen! Siessünk!

A három férfi lélekszakadva rohan el a drótkerítés felé, hadonászva próbálják visszanyerni az egyensúlyukat, valahányszor elvétik a lépést a sziklás kaptatón.

– Mit tettek velem? – kiált utánuk a megkötözött férfi, de nem kap választ.

A kerítéshez érve félrehajtják a drótrácsot az egyik résnél, majd segítenek egymásnak átbújni a lyukon.

– Ennyi volt? – kérdi Norris. – Végeztünk, ugye?

Mielőtt Zimmerman válaszolhatna, sárga fény árasztja el az erdőt a vízesés mellett. A három férfi hátranéz, és egyből hunyorogniuk kell, holott a fény forrása továbbra is rejtve marad. A fénypászma természetellenes módon látszik vibrálni, mintha verdeső molylepkék rajzanának benne, és az ágak rengetegén átszűrődve elferdülő bordák árnyképét vetíti a tisztásra.

Két különösen magas fenyő között egy egyenes tartású, karját mereven a törzse mellett lógató emberi alak áll. Norrisnak nem rémlik, hogy korábban is ott lett volna; olybá tűnik, mintha az újonnan érkezett jövevény a semmiből termett volna elő, és az érkezése nyomán a levegő új szagokkal telítődött volna, ürülék, rothadó szalma és bomló anyagok bűzével. Norrisnak épphogy csak meglegyinti az orrát a szag, máris könnybe lábad a szeme. Az idegen meredten bámul le a megkötözött férfira, és nem stimmel valami a fejével: a halántékából két hosszúkás, vékony fül, vagy talán szarvak sarjadnak. Tapodtat sem mozdul, és egy szót sem szól; olyan, mintha levegőt sem venne. Csak áll ott, egy helyben, a tisztás széléről nézi a megkötözött férfit; a háttérben világító, vakító fénytől nem lehet többet kivenni belőle.

– Jóságos isten – suttogja Dee. – Ez lenne az?

Zimmerman elkapja a fejét.

– Ne nézzetek oda! – vakkantja. – Gyerünk! Futás!

Ám miközben visszafelé kapaszkodnak az úthoz, a vízesés dübörgésén túl meghallják a gúzsba kötött férfi hangját:

– Micsoda? N-ne! Csak téged ne! Nem ártottam neked! Soha nem ártottam neked, esküszöm!

– Jézusom – zihálja Norris, és hátra akar fordulni.

– Ne légy hülye! – szól rá Zimmerman. – Még magadra vonod a figyelmét! Másszunk fel a kocsihoz!

Amikor átlendülnek az úttestet szegélyező korláton, a vízesés felől érkező kiáltások üvöltéssé torzulnak. Az erdei fény fodrozódni kezd, mintha egyre több molylepke rebbenne a forrása elé. A három férfi a magasból egyenesen ráláthat arra, ami a vízesés lábánál történik, de egyikük sem mer odanézni, és tekintetüket a csillagfényes aszfaltra vagy a felhők mögött cikázó villámokra szegezik.

Beszállnak a kocsiba, és némán ülnek egy darabig, de a sikoltozás csak nem akar szűnni. A hangok leírhatatlan kínokról árulkodnak, és mintha soha nem érnének véget. A sofőr ismét bekapcsolja a rádiót. Megint Buddy Holly énekel, ezúttal a „Love Is Strange” című száma szól.

– Biztos Buddy Holly-napot tartanak, vagy mi – suttogja Dee.

Norris a torkát köszörüli.

– Ja – feleli. Felcsavarja a hangerőt, amíg a zene el nem nyomja a völgyből hallatszó üvöltést.

Deenek igaza van: egymás után sorjáznak a Buddy Holly-számok, előbb a „Valley of Tears”, aztán az „I’m Changing All Those Changes”. A jajveszékelés folytatódik, és a kocsiban ülő férfiak nagyokat nyeldekelve, verejtékezve, kezüket néha a fejükre tapasztva hallgatják a rádiót. Az autó belsejében uralkodó fullasztó testszag egyre erősödik.

Aztán az út melletti, túlvilági fények egyszer csak kihunynak. A három férfi egymásra néz. Norris kikapcsolja a rádiót, és ekkor ébrednek rá, hogy a sikoltozás abbamaradt.

Ahogy az undok sárga derengés utolsó foszlányai is elszivárognak a fenyvesből, újabb fények gyúlnak a monolit tucatnyi magasabb pontján. Átlagos irodai lámpák, melyek a monoliton álló épületegyüttesben villannak fel, mintha egyazon áramforrás táplálta volna őket, amelyet az imént kapcsoltak vissza.

– Mi a fene! – dörmögi Zimmerman. – A főnöknek igaza lett. A labor ismét üzemel.

Egy pillanatig döbbent csend támad, és a három férfi a monoliton világító fényeket bámulja.

– Nem kellene felhívnunk Bolant? – kérdi Norris.

Zimmerman előhalássza a mobilját, de aztán meggondolja magát.

– Előbb szedjük össze a hullát – mondja.

– Már nem veszélyes? – aggodalmaskodik Dee.

– Mostanra vége a bulinak – nyugtatja meg Zimmerman, ám a hangjából ítélve nem teljesen biztos a dolgában.

Először egyikük sem mozdul, aztán Zimmerman kinyitja a kocsiajtót. A többiek néhány másodperces fáziskéséssel, vonakodva követik. Az út széléhez óvakodnak, és lenéznek a sötétbe boruló vízesésre. Semmi jele annak, hogy a sziklák közt bármi szokatlan játszódott volna le. Csupán a vízesés csobog, a fenyves susog és a rózsaszín hold világít.

Végül átmásznak a korláton, és botladozva elindulnak a völgy mélyébe. Lefelé menet Norris még egy utolsó pillantást vet a monolit tetején égő lámpákra.

– Kíváncsi vagyok, kit csalogatnak ide – mormolja az orra alatt.

Zimmerman mérgesen lepisszegi, mintha a fáknak is füle volna, és a trió némán folytatja az útját a sötétségbe.

 

A Kiadó engedélyével.