Főkép

Nos, akkor mi is az élet értelme? Avagy pontosabban az életben maradás értelme? Miért van az, hogy végre megvan mindened, de békében, tökéletes nyugalomban és kényelemben képtelen vagy boldogan élni? Kellenek a problémák, a nehézségek, amiket inkább elviselnél, ha valami kicsit más lenne? Csak ne az a nehézség legyen, amivel épp küzdeni kell. Wayward Pines-ban élve elmélázol, vajon ténylegesen miben különbözik mindez a korábbi életedtől. Vajon nem csak azért érzed magad börtönben, mert itt ténylegesen kerítés vesz körül? Hiába vágysz folyamatosan a szabadságra, ami reményeid szerint a város szigorú határain túl vár rád, magán a szabadságtudaton kívül igazából mire is van szükséged? Kihasználnád egyáltalán a lehetőségeket?

 

Ez még mindig Wayward Pines. Sokan már évek óta élnek a városkában, de Ethan Burke számára ez még csak a második hét, mióta visszatért, immár seriffként. Látszólag ezúttal zökkenőmentes a beilleszkedése, minden nap eltölti az eseménytelen órákat a seriffhivatalban, majd hazasétál egy csodás kis házba a feleségéhez és a fiához. Mindeközben követi a fentről érkező utasításokat, rendszeresen ellátogat a központba, amikor csak berendelik – újabb hasznos taggal bővült a közösség, minden olajozottan halad a maga útján. Természetesen semmi nem lehet ennyire tökéletes, még Wayward Pines-ben sem, hiszen titkos társaság nyomaira bukkannak, akik bizonyára lázadást terveznek a rendszer ellen (talán mégsem annyira könnyű befogadni és elfogadni azokat a bizonyos korlátokat?), így a volt titkosügynök feladata lesz, hogy megelőzze a katasztrófát.

 

Határozott fejlődést mutat a második kötet – mind stílusában, mind kidolgozottságában erősebb a nyitánynál (bár a legfontosabb – a gondolatiság – már ott is jelentős teret kaphatott). Biztosan szerepet játszik ebben, hogy érdekes, új nézőpont-karakterek jelennek meg, így összességében átfogóbb képet kaphatunk mind a városon belüli, mind a kerítésen túli világról.  Talán pont emiatt alakult úgy, hogy oda kerültek a hangsúlyok, ahova az első kötet elolvasása után én vártam volna őket: azaz arra, hogy hogyan is lehet túlélni Wayward Pines-ban. Elgondolkodni azon, vajon tényleg annyival szörnyűbb, mint a megelőző élet? Lehet, hogy képes az ember Wayward Pines-on belül kitörni a kis személyes Wayward Pines-ából, amit egészen addigi életében magával hordozott, csak épp nem volt tudatában? Talán nem is kell olyan nagyon sok a boldog élethez? Esetleg ráébred, mi is az, ami valójában fontos, ami nélkül képtelenség boldogan, szabadon élni? Már csak az kérdéses, vajon meg lehet-e ezt valósítani a felvázolt helyen és időben…

 

Örömmel mondhatom, hogy Crouch szépen sorra dönti meg a megszokott paneleket, mind a történet, mind a karakterek szempontjából. Végre olyan főhőssel találjuk szemben magunkat, aki nem eszetlen és értelmetlen rohamba kezd, hanem tervezni, gondolkodni próbál, nem egy szedett-vedett hadsereg élén, kiegyenesített kaszákkal vonul az elnyomó hatalom ellen valami rémesen hősies, ámde valószínűleg öngyilkos küldetésben. Még a lázadók sem biztos, hogy kegyetlenül radikális támadásban szeretnének kiteljesedni – a szabadságra való vágy miért kell, hogy feltétlenül a kerítések teljes romba döntését jelentse? Az pedig, hogy a város mindenható istenének lenni emberpróbáló feladat, senkit nem érhet meglepetésként, annak pedig méginkább nehéz, aki már a világ pusztulása előtt is súlyos megszállottsággal küzdött. Nem csoda, ha a rögeszméje rabjává válik, képtelen önmagától elvonatkoztatva gondolni a maga által megteremtett világra…

 

Mindezen tényezők közrejátszanak abban, hogy Wayward Pines lakosai a pokol kapujában találják magukat. Bevallom, a regény végén felvázolt teljesen képtelen helyzetre nincs ötletem. Nem tudom, hogyan folytatódhat ez a történet, minden elképzelhető variáció teljesen abszurdnak hat. Ugyan az elvárásaim így a második kötet olvasása után tovább nőttek, bőven látom benne a lehetőséget, hogy valami egészen zseniálissá nője ki magát a trilógia fináléjában. Külön kiemelném, mennyire örülök neki, hogy ha már a trilógiák korát éljük, azért van még olyan szerző, aki annak a bizonyos középső kötetnek is értelmet tud adni, nem csak egy elnyújtott és felesleges felvezetést a nagy befejezéshez. Szerencsére azért nem kell sokat várnunk, hiszen a harmadik kötet még márciusban megjelenik magyarul (is), én pedig már tűkön ülök, hogy vajon mi lesz az utolsó város sorsa. Remélem Blake Crouch nem hagyja cserben sem az emberiséget, sem az olvasóit...