Főkép

Elméselem, milyen is Wayward Pines, hogyan élnek a lakói. Csodálatos fenyőerdőkkel borított és hófödte hegycsúcsok veszik körül a völgyet, ahol a természet erőitől védett helyen tökéletes a klíma, tiszta a levegő, ragyogóan süt a nap, csiripelnek a madarak, az est leszálltával pedig ott az elmaradhatatlan, soha nem szűnő tücsökciripelés. A városka lakóinak életét nem zavarhatja meg semmi, sem külvárosi ipari tevékenység, sem a modern kor vívmányainak átka – „Otthon a Paradicsomban”. Mindenki boldog, elégedett, sehol semmi nyoma depressziónak, magánynak, ínségnek, nélkülözésnek. Mégis miért akarna bárki is elmenni innen?

 

Csakhogy ennek a tökéletesen megvalósult utópiának is – mint az összes hasonló társának – ára van. Ethan Burke, az amerikai titkosszolgálat ügynöke Wayward Pines-ba tart eltűnt kollégáit felkutatni, amikor a városka határában autóbalesetet szenved. Egy kórházban tér magához, és bár feje még kótyagos a gyógyszerektől, így sem kerülik el a figyelmét az első gyanús jelek.

 

Számos leforgatott-megírt előképe van már a tökéletesnek tűnő kisváros rejtélyes történetének: Pleasantville, A falu, Haven, Az emlékek őre – csak hogy párat említsek (és akkor még a manapság oly népszerű disztopikus művek között nem is keresgéltem, nem beszélve az ő előfutáraikként ismert klasszikus utópiákról). Blake Crouch maga is őszintén vall arról az utószóban, mekkora hatással volt rá gyerekként a Twin Peaks, és félreértés ne essék, nem másolata ez a hajdan híres sorozatnak, sokkal inkább csak azt a bizonyos hatást próbálja meg újra átadni, amit saját maga megélt annak idején. De ha nem kapunk mást, mint a jól bevált és már ismert sablonok újrakeverésével létrejött rejtélyes thrillert, mégis minek vágnánk bele egy ilyen trilógiába? Bevallom, engem különösen érdekelnek az ilyen történetek, de mindeddig meg sem fordult a fejemben, hogy könyvben keressek hasonlót, nem hittem ugyanis, hogy működhet ebben a formában.

 

Szerencsére nem lett igazam, a trilógia első része ugyanis bőven megfelel az alapvető elvárásoknak: fokozatosan, ügyes és finom utalásokkal vezet be a rejtélybe, hiába egyértelmű már az első oldalakon, hogy valami nincs rendben a paradicsomban. A főhős zaklatottságát és zavart állapotát, no meg az egész helyszín hangulatát leköveti a szöveg a maga töredezettségével, a rövid, tőmondatos bekezdésekkel, és úgy általában rendkívül olvasmányos, feszes a tempó, ami valljuk be, egy thriller esetében igenis nélkülözhetetlen. De mindez kevés lenne ahhoz, hogy olyannak is ajánlani merjem, aki egy kicsit többre vágyik. A Wayward Pines-ban ugyanis nem fognak hatalmas meglepetések érni, nincs tele olcsó, fejezet-végi cliffhangerekkel (még a kötet végén sem), nincs benne semmi olyan elem, amit ne láttunk volna már korábban máshol, de (és szerintem ez a kulcs) felkelti benned a miérteket, a hogyanokat a történet háttere iránt, akaratlanul is gondolkodni kezdesz azon, vajon tényleg ez a legjobb vagy az egyetlen megoldás? Az esetek többségében mindig csak egy Tökéletes Út van, amivel el lehet jutni a paradicsomi állapothoz, ami utána kötelező érvényűvé válik mindenki számára – de Crouch továbbgondolja a kérdést: vajon miért ezt választották? Nem fél elismerni, hogy mennyire összetett a probléma, bemutatja a különféle variációkat, megingat abban, hogy egyértelműen állást foglalj, és ösztönöz rá, hogy magadtól is elgondolkodj az eseményeken – ez pedig a szememben messze kiemeli az átlagból.

 

Örültem annak, hogy konkrét megoldás helyett általában csak kérdéseket tett fel – hiszen egyszerűnek tűnhet felépíteni egy ilyen álmot, de hamarosan ráébredünk, hogy sajnos azokra a bizonyos nagyon szigorú szabályokra szükség van a fenntartásához. Vajon mi a könnyebb, mi a helyes: a tudás vagy a tudatlanság? Meddig és hogyan képesek együtt élni úgy emberek, hogy az igazságot különböző módon ismerik, és még csak nem is beszélhetnek róla? Mekkora felelősséggel jár bármilyen változatás, döntés meghozatala, annak tudatában, hogy mi forog kockán? Hogyan lehet a legzökkenőmentesebben beilleszkedni egy ennyire zárt közösségbe, egy teljesen új életformába? Hiába csak egy ezernél is kevesebb lakosú kisvárosról beszélünk, ebben a léptékben is leképeződnek az emberiségre bárhol jellemző társadalmi problémák – de hogyan, milyen eszközökkel lehet a fellépő feszültségeket házon belül a legkevesebb veszteséggel rendezni? Az emberi természet sajnos(?) sosem szűnik meg emberi természet maradni.

 

Az igazi kérdés azonban még csak ezután jön: mégis hogyan lehet az új rendben tovább élni, kitartani? Hogyan lehet esetleg tovább fejlődni, miközben sorra újabb és újabb problémák nehezítik a mindennapokat, zavarják a tökéletesnek tűnő összhangot? Ezek a kérdések általában kimaradnak a disztópiákból, de remélem, a trilógia következő köteteiben ezekre is választ kapunk – hiszen mindeddig kifejtetlen témából még maradt bőven. A végkifejlet alapján bízom benne, hogy sikerül majd komoly kételyeket ébreszteni az olvasóban, hogy vajon melyik oldalt is támogatná, hogyan foglalna állást döntéshelyzetben, s ki az ellenség, ha van egyáltalán. Kíváncsian várom a cselekmények alakulását, az újabb konfliktusokat, megoldási javaslatokat, és hogy mi minden éri még a békésnek tűnő kisváros régi és új lakóit?

 

Részlet a regényből