Főkép

A jazz zongora trió egy roppant széles potencialitás skálával bíró forma, amelyet számtalan művész alkotott újjá Bill Evans, Scott LaFaro (nagybőgő) és Paul Motian (dobok) első, igazán maradandó zongoratriója óta. Talán éppen Evanssal együtt mindössze három zongoristának sikerült egy ilyen zenei felállást csúcsra járatnia – természetesen Keith Jarrettre és Brad Mehldaura gondolok még. Hármuk trióinak magas minősége a temporalitás jegyében is örök: a több mint három évtizedes múltra visszatekintő Jarrett, Gary Peacock és Jack DeJohnett hármas, a sajnos fiatalon eltávozni kényszerülő Scott LaFaro miatt a legrövidebb ideig létezett Evans formáció és Mehldau két évtizede Larry Grenadierrel és két dobossal mind a szüntelen pillanat művészetét alkotják újra.

 

És akkor mi van az összes többi zongoristával? Nem éppen most nyert két Grammy díjat Chick Corea egy fantasztikus tripla koncert albumával Christian McBride és Brian Blade társaságában a legjobb instrumentális jazz album (Trilogy – Concord Jazz Album, 2014) és a legjobb improvizált jazz szóló (Fingerprints) kategóriáiban? És a többi nagy öreg és fiatal? Persze, rengeteg kiváló zongoristát lehetne még felsorolni, de olyanokat, akik hosszú időn keresztül alkottak ugyanazon formációban kimagaslót, nem igazán. Vagy talán mégis?

 

Vijay Iyer triója Stephan Crumppal nagybőgőn és Marcus Gilmoreral dobokon, az amerikai jazz szcénát bensőségesebben ismerő érdeklődőknek tizenegy éve tűnhetett fel először, hozzám csak idén jutott el, miután Iyer immár harmadik korongját adja ki az ECM-nél, amely mindazonáltal az első albuma triójával Manfred Eicher szárnyai alatt. Ez a megjelenés mindenképpen szélesebb ismertséget biztosít zenéjüknek Európában és a magyar hallgatóságnak abban a szerencsében is része lehet, hogy a trió az albumot promotáló turné keretében március 19-én fellép a Zeneakadémia kamaratermében. Érdemes elmenni? Feltétlenül!

 

A Break Stuff című korongjukon a zenei szünetek tereit kívánják deklaráltan bekalandozni, amelyet először meg kell, hogy teremtsenek ahhoz, hogy aztán fel tudják használni azokat. Ezáltal mindent olyan egységessé tesznek, az improvizációk inkább megtörténnek, sem minthogy öncélú futamokként hangzanának fel. Az egészen atomi, minimalista hangzást tépi fel csak egy-egy szóló itt-ott, de Iyer akkor is többnyire kisebb egységekből építkezik. Időnként az a benyomása támad a hallgatónak, mintha egy tónusaiban inkább klasszikus műveltségű zongorista játszana nem jazzt, hanem sokkal inkább modern zenét, például a „Chorale” intróján, hogy aztán amikor beszállnak a többiek, a ritmusszekció dinamizmusa által a hangsúlyok átalakuljanak és a zenei szünetekben folytatódjon a kreatív gondolkodás a zene végtelen ritmikus variációiról – ahogyan a „Hood” kompozíció alatt is, amely lényegében egy ritmuscsuszamlás akkordkísérettel.

 

„Egy szünet a zenében maga is zene: az időnek egy szelete, amelyben cselekedni lehet...Papíron egy szünet a semmivel egyenlő, de gyakorlatban az lehet az a pillanat, amikor minden megszületik.”

 

Hogy mennyire önállóan és harmoniusan gondolkozik ez a három muzsikus azt Thelonius Monk „Work” és John Coltrane „Countdown” feldolgozásain is megcsodálhatjuk. Hogy kibővítették-e a zongora triók szentháromságát kvartetté? Erről kétféleképpen is dönthetnek, élőben vagy a korong meghallgatásával. Ami egészen biztos, egyik esetben sem fognak csalódni.

 

Előadók:

Vijay Iyer – zongora

Stephan Crump – nagybőgő

Marcus Gilmore – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Starlings

2. Chorale

3. Diptych

4. Hood

5. Work

6. Taking Flight

7. Blood Count

8. Break Stuff

9. Mystery Woman

10. Geese

11. Countdown

12. Wrens