Főkép

Fülszöveg:

Benjamín Chaparro, az egykori Buenos Aires-i vizsgálóbírósági titkár még nyugdíjasként sem tud szabadulni egy harminc évvel ezelőtti esettől: egy fiatal nőt brutálisan megerőszakoltak és meggyilkoltak a saját hálószobájában. Úgy dönt, hogy könyvet ír róla. S miközben felelevenednek előtte a tragikus történet részletei, ismét fellángol reménytelen szerelme Irene Hornos iránt, aki három évtizede, az ügy idején még csak gyakornok volt, ma már azonban köztiszteletnek örvendő bíró.

 

Eduardo Sacheri hamar modern klasszikussá vált regénye az 1970-es évek Argentínájába viszi el az olvasót, és a junta piszkos háborújának bemutatása mellett leginkább az igazság mibenlétével foglalkozik - és azzal, hogy kinek kell és lehet igazságot szolgáltatni. A könyvből Juan José Campanella forgatott felejthetetlen filmet, amely 2010-ben számos kitüntetés mellett megkapta a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó Oscar-díjat.

 

Részlet a regényből:

A búcsú

 

Benjamín Miguel Chaparro hirtelen megtorpan, és eldönti, hogy nem megy el. Egyszerűen nem. A pokolba mindegyikükkel! Hiába ígérte az ellenkezőjét, és hiába szervezik már három hete a búcsúztatót, és foglaltak asztalt huszonkét főre az El Candilban, és hiába ígérte biztosra Benítez és Machado, hogy ideutaznak a világ másik végéről, megünnepelni a dinoszaurusz nyugdíjba vonulását.

A mozdulat annyira váratlan, hogy a mögötte sétáló férfi, aki éppen a Talcahuano utcán a Corrientes út felé tart, majdnem magával sodorja, és csak úgy tudja kikerülni, hogy az egyik lábával lelép az útra a járdáról, és siet is tovább. Chaparro utálja ezeket a szűk, zajos és sötét járdákat. Immár negyven éve rója őket, de tudja, hogy hétfőtől nem fognak neki hiányozni. A járdák sem, de annyi minden más sem ebből a városból, ahol soha nem érezte otthon magát.

Nem hagyhatja őket cserben. El kell mennie. Ha másért nem, akkor azért, mert Machado minden nyavalyája ellenére eljön egyenesen Lomas de Zamorából. Benítez szintúgy. Bár az igazat megvallva a Palermótól a Tribunalesig nem olyan hosszú az út, szerencsétlen mégis úgy izzad, mint a ló. De Chaparro nem akar elmenni. Kevés dologban biztos, de ez az egyik közülük.

Megnézi magát egy könyvesbolt kirakatában. Hatvanéves. Magas. Ősz. Orra, mint a sasé, az arca sovány. „A picsába!” – ez a végkövetkeztetés. Szemeit fürkészi a kirakatüvegben. Egy fiatalkori nője mindig azzal heccelte, hogy folyton nézegeti magát a kirakatokban. Chaparro pedig se neki, se az életében felbukkanó más nőknek nem vallotta be az igazat: annak, hogy vizslatja magát a kirakatüvegekben, semmi köze az önszeretethez vagy az önelégültséghez. Mindig csak arra ment ki a játék, hogy megpróbálja megtudni, ki a fészkes fene is ő valójában.

Most, hogy ebbe belegondolt, még szomorúbb. Aztán újra elindul, mintha a mozgás megszabadíthatná ennek az új, járulékos, kéretlen szomorúságnak a szilánkjaitól. Miközben komótosan ballag a járda délutáni naptól elzárt oldalán, olykor-olykor végigméri magát a kirakatüvegekben. Megpillantja az El Candil tábláját, át kell menni a másik oldalra, még harminc méter, aztán rögtön balra. Az órájára néz: háromnegyed kettő. Már biztosan mindenki ott van. Ő is elküldte a titkárságról a többieket egy húszkor, hogy ne kelljen rohannia. A jövő hónapig már nem ügyeletesek, a legutóbbi esetek pedig sínen vannak. Chaparro elégedett. Jó srácok ezek. Remekül dolgoznak. Gyorsan tanulnak. Aztán eszébe ötlik, hogy „hiányozni fognak”, de Chaparro nem akar esetlenül lubickolni a nosztalgiában, ezért újra megáll. Ezúttal nem jön senki mögötte, aki elsodorhatná: akik vele szemben haladnak, még idejében kikerülhetik ezt a magas, kék zakós, szürke nadrágos férfit, aki most éppen egy lottózó kirakatüvegében veszi szemügyre magát.

Körülnéz. Nem megy el. A döntés végleges. Ha siet, talán még elcsípheti a bírónőt, mielőtt elindul a búcsúztatóra, mert sokáig bajlódott egy előzetes letartóztatással. Nem most jut eszébe először az ötlet, de ebben a pillanatban szedi össze a bátorságát a megvalósításához. Vagy csak arról van szó, hogy a másik lehetőség, vagyis elmenni a saját búcsúztatójára, maga a pokol, melynek bugyraiban nincs kedve elmerülni? Üljön az asztalfőre? Mellé pedig Benítez és Machado, és már kész is a tiszteletre méltó múmiák triásza? Hallgassa végig annak a szerencsétlen Álvareznek a kérdését: „jó lesz római módra, mit szóltok hozzá?”, aztán nézze, amint széttölti a minőségi bort, hogy gyorsan benyakalhassa. Laura majd mindenkit végigkérdez, hogy ki felezne el vele egy adag canellónit, hogy ne rúgja fel teljesen a múlt hétfőn elkezdett fogyókúráját. Varela meg módszeresen belecsúszik a mélabús részegségbe, ami arra indítja majd, hogy édesbúsan-nyálasan ölelgesse a barátait, ismerőseit és a pincéreket? E rémálomba illő képek hatására meggyorsítja lépteit. Felkaptat a Talcahuano lépcsősorán. Még nem zárták be a főkaput. Beszáll a legközelebbi liftbe. A liftkezelőnek nem is kell megmondania, hogy az ötödikre megy, mert a Palotában még a falak is ismerik.

Határozott léptekkel halad, elegáns mokaszin cipője zajt üt a folyosó fekete-fehér kövezetén, amely a Tucumán utcával párhuzamosan halad, mígnem titkárságának szűk, magas ajtajához ér. Gondolatban elidőzik a birtokoson: az ő titkárságának? Igen, mi ezzel a baj? Az övé, sokkalta inkább az övé, mint Garcíáé vagy az őt megelőző bármelyik másik titkáré.

Miközben nyitja az ajtót, hatalmas kulcscsomója megcsörren a kongó folyosó csendjében. Némi erővel húzza be, hogy a bírónő észrevegye, valaki belépett az irodába. Egy pillanat: miért hívja „bírónő”-nek? Mert az, semmi kétség, de miért nem inkább Irene? Épp elég nyűg az, amit kérnie kell, és még itt ez a nyomasztó részlet: Irenétől kell kérnie vagy egyszerűen doktor Hornos asszonytól?

Óvatosan, kétszer kopog az ajtón, mire belülről egy „tessék” hallatszik. Amint belép, a nő meglepődik, és megkérdezi tőle, hogy mit csinál még itt, és miért nincs már az étteremben. Valójában mindez úgy hangzik, „hogy kerülsz te ide?”, és „miért nem vagy már az étteremben?”, ami nem ugyanaz. De Chaparro nem akar belebonyolódni a tegezés-magázás témájába, mert ez újabb zavar forrása lehet, és meghiúsíthatja feltett szándékát, azt a kérést, amely a Talcahuano utcán, majdnem a Corrientesen fogalmazódott meg benne. Egészen elszomorító, hogy ez előtt a nő előtt ennyi kétely támad benne, Chaparro összeszedi minden bátorságát, és úgy dönt, hogy nincs visszaút, végérvényesen, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul erőt kell vennie magán, abba kell hagynia a töketlenkedést, és végre valahára ki kell böknie, hogy miért jött. „Az írógép” – veti oda minden körítés nélkül. Udvariatlanul, szerencsétlenül, durván. Minden előzetes finomkodástól mentesen. Semmi olyasmi, hogy tudod, Irene, arra gondoltam, talán, esetleg, ha lehet, amennyiben nem probléma, vagy bármiféle redundáns szóvirág, amelyből annyi van a spanyol nyelvben, és pont arra valók, hogy az ember elkerülje, amit most Chaparro lát Irene, vagyis doktor Hornos asszony, jobban mondva a bírónő arcán, ezt a zavart, ezt a megrökönyödést a váratlan közlemény hallatán.

Chaparro ráébred, hogy már késő váltani. Így hát visszatér a legelejére, és megpróbál válaszolni a nő búcsúebéddel kapcsolatos kérdésére, amelyben feltételezi, hogy ez idő tájt bizonyára őt ünneplik éppen. Elmondja neki, hogy fél a nosztalgiától és attól, hogy végül a szokásos dolgokról fognak beszélgetni a megszokott arcokkal, és attól, hogy belesüpped a patetikus melankóliába, és mivel mindezt mélyen az asszony szemébe nézve vallja be, elérkezik a pillanat, amikor úgy érzi, hogy a gyomra a belei felé araszol, kiveri a hideg verejték, és a szíve hevesen ver. Mivel ez egy mély, régi és hasztalan érzelem, Chaparro sebtében becsukja az iroda ablakát, hogy valamiképp megszabaduljon a gesztenyeszínű szempártól. De az ablak már zárva van, ezért úgy dönt, hogy kinyitja, noha kint istentelen hideg van, úgyhogy inkább mégis becsukja. Végül nem marad más választása, mint visszamenni a helyére, ügyelve arra, hogy állva maradjon, nehogy túl közvetlenül, felülről lásson rá az íróasztal és az aktacsomó mögött ülő Irenére. A nő a tőle megszokott feszült figyelemmel követi minden mozdulatát, pillantását és hangjának minden megbicsaklását. Chaparro elhallgat, mert tudja, hogy ha így folytatja, akkor még több sületlenséget hord majd össze, úgyhogy még idejében visszatér az írógép kérdéséhez.

Azt mondja a nőnek, hogy bár fogalma sincs, mihez kezd ezután, szívesen megpróbálkozna régi tervével, a könyvírással. De amint kiejti a száján, komplett hülyének érzi magát. Öreg, kétszeresen elvált, nyugdíjas, és írói babérokra vágyik. Az agg Hemingway. García Márquez az óriásváros nyugati végéből. Ráadásul hirtelen megcsillan Irene, vagyis doktor Hornos asszony, jobban mondva a bírónő szemében az érdeklődés. De már eláshatja magát, ezért inkább elmeséli, hogy kedve támadt kipróbálni, voltaképpen ez egy régi terv, és most, amikor több ideje lesz, miért is ne. És itt lép színre az írógép. Chaparro már nagyobb biztonságban érzi magát, olyan ösvényre lépett, ahol nem annyira ingoványos a talaj. „Tudod, Irene, ebben a korban már nem kezd el számítástechnikát tanulni az ember. Ezt a Remingtont pedig úgy ismeri minden ujjbegyem, mintha egy negyedik ujjperc lenne.” (Negyedik ujjperc? Honnan szedte ezt a baromságot?) „Igazi harckocsinak tűnik ezzel az ötmillis acéllal és az olajzöld színével, minden egyes betű leütésekor akkora zajt csap, mintha egy komplett tüzérség lőne, de próba szerencse, hátha beválik, természetesen csak kölcsönbe kellene, néhány hónapról lenne szó, maximum háromról, mert nem akaródzik túl hosszú könyvet írni, gondolj bele (na, már megint magát alázza, mint mindig.) „Az új srácok egyébként is mind számítógépet használnak, és a legfelső polcon még van másik három leselejtezett, a legrosszabb esetben meg szóltok, és visszahozom ezt”, magyarázkodik Chaparro, de elakad a szava, mert a nő felemeli a kezét, és azt feleli neki, „semmi gond, Benjamín, vidd el nyugodtan, ez a legkevesebb, amit tehetek érted”, és Chaparro nyel egyet, mert sokféleképpen lehet kommunikálni, nemcsak szavakkal, és a mondat végére odavetett „érted” olyan nagyon „érted”-nek hangzik, és ugye hangsúly és hangsúly között is van különbség, márpedig ez az emlékezetes alkalmakon használt hangsúly, amelyek mély sebként Chaparro emlékezetébe égtek egyhangú magányának egén, hiába próbálta annyi éjszakán át elfelejteni őket, ugyanannyit töltött azzal, hogy felidézze őket, úgyhogy végül feláll, megköszöni a kedvességet, kezet nyújt, majd közel hajol a nő oldalra fordított, illatos arcához, és csukott szemmel megérinti a bőrét ajkaival, mint mindig, amikor alkalmat talál rá, hogy csókot leheljen rá, így át tudja magát adni az egyszerre ártatlan és bűnös érintésnek, aztán szinte futva távozik a szomszédos iroda felé, majd két villámgyors mozdulattal letámasztja az írógépet, és szélsebesen elmenekül a szűk, magas ajtón át, még csak vissza se néz.

Újra végigsiet a folyosón: ezúttal még kietlenebb, mint húsz perccel ezelőtt, lemegy a nyolcas lifttel, végigballag a Talcahuano felé vezető folyosón, és kilép a kis ajtón, miközben megbiccenti a fejét az őrök előtt, aztán elmegy a Tucumán kereszteződéséig, vár öt percet, és felpréseli magát a 115-ösre.

Amint a busz befordul a Lavalle sarkán, Chaparro balra fordítja a fejét, persze ilyen távolságból nem látja az El Candil tábláját. Irene, vagyis doktor Hornos asszony, jobban mondva a bírónő már biztosan arrafelé tart, hogy hírül adja a többieknek, az ünnepelt meglógott. Nem is olyan nagy ügy. Mindenki ott van, és egytől egyig éhesek.

Megtapogatja a farzsebét, előveszi a tárcáját, és zakójának belső zsebébe rejti. Negyven éve dolgozik itt, és még sosem zsebelték ki, úgyhogy nem most, a bíróságon töltött utolsó napon akarja megélni életének első meglopatását. Az Once pályaudvarhoz ér, olyan gyorsan lépdel, ahogy csak tud. Legkorábban a hármas vágányról indul vonat Moreno felé, minden állomáson és megállóhelyen megáll. Az utolsó kocsik esnek legközelebb a kijárathoz, itt már minden ülés foglalt, de a negyedikben már bőven akad hely. Mint mindig, most is azon gondolkodik, hogy azok, akik a hátsó kocsikban utaznak, vajon azért maradnak-e ott, mert hamar leszállnak, vagy csak ki akarják nyújtani a lábukat, esetleg azért, mert idióták. Talán még hálás is nekik. Chaparro ablak mellé akar ülni, a bal oldalra, hogy ne zavarja a délutáni nap, és arra gondol, hogy ettől fogva mi a lószart kezd majd magával hátralévő életében.

 

A Kiadó engedélyével.