Főkép

Régóta meggyőződésem, hogy a népzene alapjait eredendően a régi korok műzenéjében kell keresni; minden, amit valamelyest leegyszerűsítve, de mindenképp a közember számára is befogadható dalként közölve hallhatunk, az egyházi és hivatásos világi komponisták által rögzített formákra vezethető vissza. A középkor, a reneszánsz és a barokk – kissé rossz szóval – „felhígított” változata az a tiszta forrás, amiből a Bartókhoz és Kodályhoz hasonló modernisták meríteni vágytak. Konkrét bizonyítékkal, igaz, aligha szolgálhatnék erre, hacsak nem azzal, hogy például a középkori dallamkincs megszólaltatásának mai gyakorlatában gyakran a folklórban megőrzött hagyományokra támaszkodnak a legkiválóbbak, legyen szó Marcel Pérès korzikai vagy bizánci stílusú műveket felélesztő próbálkozásairól, Jordi Savall ibériai kalandozásairól, vagy bármely komoly zenetörténeti kutatásokból kiinduló értelmezőről.

 

Mindez azért jutott eszembe a norvég Trio Mediaeval legújabb albuma kapcsán, mert a három hölgy énekmódja szintén kifejezetten népies. Olyannyira, hogy akár világzenének is nevezhetnénk az interpretációikat. Különösen igaz ez azokra a dallamokra, amelyeket maguk alakítottak egyszólamú melódiákból visszafogottan, ám mégiscsak polifonikus, vagy monodikus, kíséretes szerzeményekké. Vélekedhetnénk úgy is, hogy meglehetősen szabadon bántak az anyaggal, no de ki a megmondhatója, vajon egykor, sok évszázaddal ezelőtt, mennyire ragaszkodtak a leírt kottához az előadók. Vagyis szinte egészen bizonyos, hogy legfeljebb az egyház vagy a nemesi udvarok alkalmazásában álló muzsikusok tettek ilyet, ám amint mások is megtanulták a dalokat, nyilvánvalóan kiszínezték, a maguk ízléséhez alakították egy kicsit, egyszóval kísérleteztek vele.

 

Ehhez a mércéhez igazodva határozottan korhűnek tekinthetők a Trio Mediaeval feldolgozásai, ugyanakkor meglepően korszerűek is. Olyannyira, hogy tökéletesen belesimulnak a két- vagy háromszólamú kamarakórusra készült kompozíciók keretébe. Nyilvánvalóan nem különösebben nehéz beazonosítani a mai műveket, hiszen a bennük megengedett, mi több, majdhogynem megkövetelt harmóniák, vagy inkább disszonanciák teljességgel elképzelhetetlenek lehettek még a középkorban. Mi legalábbis így gondoljuk, habár nem áll rendelkezésünkre időgép, hogy ellenőrizhessük a teóriánkat. Ezzel együtt ez a fajta homogeneitás kihangsúlyozza a tényt, hogy számos mai zeneszerző előszeretettel nyúl vissza a régi korok, mindenekelőtt a középkor és a kora reneszánsz zenéihez. Rengeteg olyan komponistát említhetnénk, aki tanulmányozta és saját műveibe is beépítette a gregorián énekek vagy a trubadúrok és egyéb énekmondók dallamait vagy stílusbeli megoldásait. Talán csak a „Klokkeljom”, az együttes száz százalékban saját műve tér el egy keveset ettől a normától, és azonnal tetten érhető benne a maiság, de ez cseppet sem kisebbíti, sőt, bizonyos szempontból egyenesen növeli az értékét.

 

Szerfelett izgalmasak még a norvég dallamok feldolgozásai. Van valami elementáris és epikus ezekben az északi melódiákban. Nagyon távoli a rokonság, nekem mégis rögtön a Feröer-szigeteki hősi folk metalt játszó Týr korai albumai jutottak róluk az eszembe. Talán a nyelv teszi, ám inkább azt hiszem, hogy egyfajta töretlen, megszakadatlan tradíció fültanúi lehetünk. Avagy egészen egyszerűen megtévedtem, mivel az együttes úgy tárja a hallgató elé a régi és mai zene elegyét, hogy azonnal kontextust kerestem és találtam, ez a kontextus pedig minden elemében velünk egykorú. És ha még ki akarnék emelni valamit – és ugyan nem akarok, valamely belső késztetés miatt ezt mégis megteszem –, a 15. századi angol „Alleluia” az, mely ténylegesen egyfajta önfeledt, mennyei örömöt áraszt magából.

 

Nem hinném, hogy bárki kizárólag női triókat, esetleg duókat hallgatna a cappella vagy minimális hangszeres kísérettel, ha korai polifónia, ha bolgár népzene megszólaltatóiként, a Trio Mediaevallal mindazonáltal érdemes egy próbát tenni. Letisztultságuk, az előadásukat átitató szenvedély és a viszonylagos változatosság miatt valószínűleg bárki könnyen beleszerethet a hangjukba. Mi több, még csak régizene-rajongónak sem kell lenni ahhoz, hogy élvezzük a lemezt; már csak azért sem, mert – mint említettem – nem egy kortárs mű bekerült az anyagba, sőt, inkább egyfajta korszerűség dominál benne, összességében viszont leginkább világzenének mondanám azt, amit a trió produkál, épp ezért kategóriákba besuvaszthatatlan, bárki által élvezhető zene.

 

A zenekar tagjai:

Anna Maria Friman – ének, Hardanger hegedű, hangolt harangok

Linn Andrea Fuglseth – ének, hordozható orgona, hangolt harangok

Berit Opheim – ének, hangolt harangok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Vespers responsory (From the Office of St Thorlak, C14, Iceland)

2. Anders Jormin: Ama

3. Ave rex angelorum (Carol, C15, England)

4. Ecce quod natura mutat sua jura (Carol, C15, England)

5. Andrew Smith: Ave maris stella

6. Vespers antiphon and psalm I, II, III (From the Office of St Thorlak)

7. Andrew Smith: Ioseph fili David

8. Andrew Smith: Ave regina caelorum

9. Alleluia: A newë work (Carol, C15, England)

10. Morgonljos

11. Vespers antiphon and psalm IV, V (From the Office of St Thorlak)

12. Fammi cantar l’amor (Lauda, C12, Italy)

13. Gud unde oss her at leve så (After Ola M. Vanberg, Nordfjord, Norway)

14. Benedicti e llaudati (Lauda, C12, Italy)

15. Klokkeljom

16. Special antiphon (From the Office of St Thorlak)

17. Ingen vinner frem til den evige ro (Traditional Norwegian hymn from Hallingdal)

18. Fryd dig, du Kristi brud (After Magnhild Almhjell, Nordmøre, Norway)

19. I hamrinum

20. William Brooks: Vale, dulcis amice

 

Diszkográfia:

Words Of The Angel (2001)

Soir, Dit Elle (2004)

Stella Maris (2005)

Folk Songs (2007)

A Worcester Ladymass (2011)

Aquilonis (2014)