Főkép

Ki ne ismerné Nemo kapitány történetét? Jules Verne lenyűgöző erejű kalandregényét egy furcsa tengeralattjáróról, a Nautilusról és annak parancsnokáról, aki egyszerre zseniális tudós és megtört ember. Amikor Pierre Arronax, a híres francia tengerkutató meghallja, hogy valami borzalmas tengeri szörny egymás után pusztítja el a halászhajókat, útnak indul, hogy megtalálja a lényt – azonban hónapokig tartó kutatás után mégsem válik be a számításuk: tintahal vagy narvál helyett egy tengeralattjáróra, illetve annak barátságos és kifejezetten szimpatikus kapitányára bukkannak, aki aztán hamarosan „vendégül” is látja őt a járművén. A helyzet persze közel sem ilyen kellemes: Arronaxot foglyul ejtették, Nemo pedig sokkal inkább egy háborodott őrült, mintsem egy joviális úriember. De vajon ki tud valahogy szabadulni a kutató egy tengeralattjáróról?

 

Elnézve az Alessandro Baricco neve által híressé vált Meséld újra! sorozat címeit, legelőször a Nemo kapitányon akadt meg a szemem. Ezek szerint Verne is annyira a régmúlté már, hogy nem szívesen veszik készbe a mostani kamaszok és kisiskolások a könyveit? Már a francia tudományos kalandregény (mi több, a korai science fiction) mestere is annyira unalmasan, szürkén és nehezen ír, hogy nem szívesen olvassák? Így aztán bevallom, erre a kötetre voltam leginkább kíváncsi a sorozatból: nagyon vártam ugyanis, hogy mit kezd Dave Eggers az ismerős történettel. Legnagyobb meglepetésemre teljesen mást, mint vártam: a kötet sokkal inkább emlékeztet egy „ifjúsági” változatra, egy leegyszerűsített Nemo kapitányra, mint egy újramesélésre… vagy mégsem?

 

A történet elmesélője és egyik főhőse ugyanis egy Consuelo nevű fiú, akinek a nagybácsija a híres Pierre Arronax. A tengerkutató ezúttal nem inasával, Conseil-jel együtt keveredik a kalandokba, hanem a narrátorunkkal, ettől pedig az egész történet kap egyfajta fiatalosabb, könnyedebb hangulatot, ami valószínűleg jobban illeszkedik a jelenkor olvasóinak ízléséhez, mint az eredeti változat (valószínűleg ugyanezért kellett a történetet a XXI. század autókkal és YouTube-bal dúsított környezetébe helyezni a XIX. század vége helyett). Az újramesélés furcsaságai azonban itt még nem érnek véget: Dave Eggers változatából nemes egyszerűséggel hiányzik a cselekmény jelentős hányada! Sokan felhördülhetnek ezért, de én nem kiáltanék rögtön hóhérért: valószínűleg nem csupán a terjedelem indokolta azt a döntést, hogy kimarad a kalandok egy része, de az is, hogy így sokkal inkább el lehetett tolni az arányokat az ember-óriáspolip küzdelem helyett afelé, amit a történet valóban jelenteni akar.

 

Eggers pedig tökéletesen érezte ennek fontosságát, így inkább a családtagok elvesztése okozta fájdalomról, Nemo kapitány ambivalens személyiségéréről és persze a tengervédelem fontosságáról beszélt, mint a kalandokról. Ráadásul (a Meséld újra! sorozat eddigi újramesélőivel összehasonlítva) meglepően higgadtan: legutóbb, Az orr kapcsán Camilleri kiegyensúlyozottságáról beszéltem, de Eggers még rajta is túltesz. A történet ismertetése közben egy pillanatra sem lép ki az újramesélő szerepből: nincs semmiféle zárójeles megjegyzés, nem akarja megmagyarázni az eseményeket az olvasóknak, nem akarja kontextusba helyezni az egyes jeleneteket, csupán kiemel néhány fontos eseményt és párbeszédet, amit a saját stílusában előad. Itt nem egy kandalló mellett, a karosszékében ülő nagyapáról van szó: hanem egy igazi gyerekkönyv-íróról, akinek már olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint az Ahol a vadak várnak – és pontosan tudja, hogy mi a dolga, ha a fiatalok nyelvén akar beszélni.

 

Fabian Negrin, argentin illusztrátor személyében pedig tökéletes társra talált – egészen festményszerű alkotásai nagyszerűen illenek a történethez: barátságos színek és kellemes formák jellemzik, sokszor inkább a hangulatot akarja átadni, mintsem konkrét tárgyat vagy helyszínt rajzolna, ez pedig remek kiegészítés Eggers lényegre törő narrátori technikájához. Visszatérve a korábbi kérdésemhez: nagyon tetszik, amit az amerikai szerző az ismerős történettel „művelt”. Esetében nem arról van szó, hogy egy rég elfeledett, csak nagyon kevesek által ismert regényt kellene újramesélnie, hiszen a Nemo kapitánnyal azért még mindig sokan találkoznak az életük során – ám nem mindegy, hogy miként. Dave Eggers visszanyúlt a történet gyökereihez, lerázta róla mindazon rétegeket, amiket az utókor rakott rá, és kristálytisztán megmutatta, hogy mire is kell figyelnünk olvasás közben. Ráadásul tényleg meghozza a kedvet egy kis Verne-olvasáshoz: elvégre, ha az „ifjúsági változat” ennyire jó, milyen szórakoztató lehet az eredeti…?