Főkép

Az idei évben valahogy minden kiadó próbálta az „év science fiction regényének” eladni a saját újdonságát, de amellett, hogy szerintem a regények minősége nem indokolta a megnevezést, az igazság az, hogy már az év elején fogadni mertem volna, melyik könyv fogja elnyerni legjobban az én tetszésemet (ha nem jön közbe még valami ennél is zseniálisabb a maradék egy hónap alatt – amire azért nem adok túl sok esélyt –, igazam is lesz). Nagyon kevés könyvet szoktam igazán várni, de Hannu Rajaniemi trilógiájának zárlata egyértelműen közéjük tartozik – és azért határozottan hálás vagyok az Ad Astra Kiadónak, hogy még ha a korábbi részektől eltérő formátumban is, de legalább megjelentette A kauzalitás angyalát (ráadásul Juhász Viktor remek fordításában).

 

Kitört a Szobornoszt polgárháború. Az elképesztő méretű digitális entitások egymással harcolnak a Naprendszer feletti uralomért, na és persze a Kaminari-ékkőért, amit ha valaki megszerez, mindenki másnál nagyobb hatalomra tehet szert. A képbe azonban belerondít a Nagy Játszma zoku, közös tudatok birodalomnyi felhője, aki(k) jelenleg épp birtokoljá(k) az ékkövet; illetve nem szabad megfeledkezni a defektálók mesteréről, erről a hatalmas játékelméleti anomáliáról sem, aki történetesen a legveszélyesebb „élő” (digitális) lény az univerzumban. Mit tehet ilyen játékosok között a mestertolvaj Jean le Flambeur? Természetesen azt, amihez a legjobban ért: álcáz, átver, hazudik – és a végén ellop valamit. Vagy valakit: mondjuk Mielit, aki a Nagy Játszma zoku fogságába esett. De vajon hogy jön a képbe a zseniális detektív, Isidore? Mi közbe mindehhez az óvodáskorú Matjek Chennnek? És mit keres egy üvegszemű robotmacska tollas kalapban és csizmában Jean hajóján?

 

Furcsa módon, még ha választanom kellene, sem tudnék kiemelni egy dolgot, ami annyira megfogott A kauzalitás angyalában. Az előző két rész ilyen tekintetben kicsit egyértelműbb volt – a Kvantumtolvaj a zseniális ötletek miatt győzött meg, a Fraktálherceg pedig a csodálatos hangulat miatt –, de a befejezésben minden együtt van, ami a tökéletes szórakoztatáshoz szükséges. Kezdetnek például nem múlt el a nyitány ötletorgiája: csak kicsit összeszedettebb formát öltött, ráadásul mindez követhető mértékben. Persze elképzelhető, hogy azért értem az események folyamát, mert már nem először találkozom Rajaniemi sajátos fogalmaival, de mintha ezzel együtt is többet magyarázna, több lenne az elképzelést elősegítő hasonlat, mintha az áradatot képes lenne megfékezni, és érthető sorrendbe rendezni (külön kiemelném a valószínűleg legeredetibb űrcsatát, amit valaha is olvastam). Azért még ezzel együtt is nagyon oda kell figyelni a szövegre, ha nem akarunk elveszni mondjuk a zokuk állandó illúzió-valóság buborékjaikban és varázsköreikben – és akkor még nem is beszéltünk Jean hajójáról…

 

De a lelkendezést folytathatnám a karakterekkel is, akiknek a többségét már az első kötetben is megismertük, ám csak mostanra váltak annyira árnyalttá, csak mostanra bontotta ki annyira a személyiségüket Rajaniemi, hogy úgy érzem, mélyen és őszintén ismerem őket. Mieli jellemének különösen jót tett mindez, a kezdetben még kissé ellenszenves figurából a harmadik kötetre egy nagyon szerethető, de meglehetősen tragikus sorsú szereplő vált, miközben a fiatal Matjeket pillanatok alatt megkedveltük, s még Jean is sokat változott. Pedig le Flambeur karakterét nehéz kiismerni (már csak azért is, mert ő sem ismeri saját magát) ráadásul Rajaniemi mintha direkt visszafogta volna az első szám első személyű narrációban rejlő lehetőségeket: így aztán a mestertolvaj továbbra is elég rejtélyes figura maradt – hogy aztán a végére összeálljon a kép, és sok mindent megérthessük visszamenőleg is.

 

S ha már itt tartunk: a közeljövőben egészen biztosan újra kell olvasnom az egész trilógiát. Miután a magyar megjelenéssel együtt követtem a sorozatot, félek, lemaradtam néhány utalásról (annak ellenére, hogy Rajaniemi nagyon finoman emlegette a korábban történteket, és az is könnyen képbe kerülhetett, aki már nem sokra emlékezett belőle), mondhatni kisebb volt a rácsodálkozás élménye: pedig a harmadik kötet nagyszerűen bebizonyította, hogy ez egy nagyon komplex, átgondolt és összetett trilógia, aminek minden apró részletében rejtőzik valami egészen izgalmas dolog. Nem mintha a felszín olyan unalmas lenne: a cselekmény végig sodró ütemben halad előre, egy pillanatra sincs időnk unatkozni, mindig vár ránk valami felfedezni való. Külön tetszett a befejezés, amit tanítani kellene, annyira ütősen sikerült: nem feleslegesen hatásvadász, de mégis hatásos, nem megy át unalmas giccsbe, inkább valódi érzelmekről beszél – és a végén tényleg minden a helyére kerül.

 

Immár egyértelmű: a Jean le Flambeur-trilógia megjelenése a legjobb dolog, ami az elmúlt évek hazai science fictionjében történhetett – és ezzel együtt kijelenthető, hogy Hannu Rajaniemi az egyik legeredetibb, legizgalmasabb, legötletesebb kortárs sci-fi szerző. Már a trilógia nyitánya, a Kvantumtolvaj megmutatta, hogy itt valami nagyon érdekes és újszerű történik; aztán az ötletek őrült káosza fokozatosan lecsendesült, és a Fraktálhercegben egyszerűen egy magasabb szintre emelte Rajaniemi a science fiction fogalmát: varázslatosan költői, de mégis végtelenül szórakoztató stílusa engem maradéktalanul meggyőzött. Végül pedig jött a befejezés, a magyar keresztségben többszavas című A kauzalitás angyala, és teljesen levett a lábamról: ki merem jelenteni, hogy gyakorlatilag egy hibátlan regényt olvashatunk, amiben ötvöződik a finn szerző profizmusa a magával ragadó ötleteivel és a lenyűgöző stílusával – mondtam már, hogy még robotmacska is van benne?