Főkép

Amint azt a kötet címe is sejteti, a Három a magyar igazság valamelyest eltér a Milyenek a magyarok? alapkoncepciójától. Miért váltottál át anekdotázásból „hajmeresztő történetek” mesélésébe?

 

A témának se vége, se hossza, erről szól a mi magyar valóságunk éjjel-nappal, ahogy a csövön kifér. Úgyhogy folytathattam volna a „magyar ember” kalandjait, ám hirtelen olyan érzésem támadt, hogy az elmúlt hét év mininovelláiból már össze is állt a harmadik kötet. Ahogy az anyagot gereblyéztem, a sejtés beigazolódott: magyar valóságunk számtalan részletben befigyel az írásokba. A munkahelyén megalázott, kirúgott lány táncra kel az őszi parkban. Valaki fagyállót tölt a borba, hogy radikálisan leszámoljon a bortolvajokkal. Göbös ujjú barátunkat az orvos eltiltja az italtól, mégis a kocsmában vörösbormentes vörösboros-kólázgat, hisz az a második otthona. A Kerekasztal Lovagjai erejüket vesztett vasmunkások az idősek otthonában. Banyatankkal közlekedő nénik és botjukat rázó bácsik szidják a nyegle mai fiatalokat, és egy vak srác gajdolja hamisan, szintikísérettel a millió-millió-millió rózsaszálat. Csukott szemmel is rávágjuk, hogy ez Magyarország!

 

Mivel ezúttal jelentős stílusformáló szerep jutott a groteszknek és a paródiának, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy milyen arányban támaszkodtál tisztán irodalmi előképekre és a saját magad vagy ismerőseid által megélt tapasztalatokra.

 

Az irodalmi előképek fontosak, lehetetlen lett volna úgy írni, hogy be ne köszönjenek az ablakon arra járó klasszikusaink. A velős pirítós felett átkacsint Krúdy tekintetes úr, kórházablakon kilibben Hrabal mester (galambokat etet), Szabó Gyula bácsi hangján halljuk a népmesét, Örkény gunyoros szemüvegén át látjuk Hübinger Antal szobafestő illúziótlan mindennapjait. Zajszennyezés is akad jócskán, áthallatszik a zsebrádióból a „kiskút, kerekeskút van az udvaromban”, a másik szomszédból az ipari tuctuc, sámán dünnyög valahol varázséneket, a tornatanár bácsi József Attilát idézi pedagógiai célzattal, a sarkon ájulnak a repperek és árulnak a nepperek, az időhaver meg pereg… Együtt van itt magaskultúra, popkultúra, foszlányosra szakadozott népi kultúra, gyerekduma, kocsmapultra támaszkodó nagyotmondás, fájdalmas belső panasz, a szorongások tudatfilmje. Sokrétegű világ, amilyen a minket körülvevő is. Egyes motívumokat úgy hallottam, mások velem történtek meg. Pontosabban minden megtörtént velem, ami ebben a könyvben olvasható. Hiszen az álmaink, fantáziáink, rettegéseink, elképzeléseink is mi vagyunk. Úgyhogy ha valaki ráismer egy-két sztorira, az csakis a bennünk lakó közös véletlen műve lehet.

 

Véleményed szerint az abszurd mennyire tekinthető jellegzetesen magyar sajátosságnak az életben vagy az irodalomban?

 

Semennyire és nagyon. Nemrég lehetett olvasni egy harmadosztályú francia focimeccsről, ahol a kapus meccs közben távozott, mert ellett a tehene. Ekkor a hatvanegy éves klubtulaj állt a kapuba, be is szedtek vagy harminc gólt. Honnan tudjuk, hogy ezt nem Örkény írta? Valamelyik nap pedig idehaza, egy nagyáruház pénztáránál teljesen ledermedt egy idős hölgy, pedig a szalagra felpakolta már mindazt, amit vásárolni akart. Meg se moccant, és amikor bárki segíteni akart, azt mondta, kész van idegileg, senki ne nyúljon semmihez, hagyják őt békén. Lebénult a pénztár, ő pedig csak állt ott vég nélkül. Mennyire magyar abszurd ez, nem? Pedig Lót nejével is hasonló történt. Nincs új a nap alatt, és mégis. Mert tündér változatok műhelye a világ. És kevésbé tündérieké is, persze. Nálunk nagyon erős a hajlam a sarkításra, ilyen szenvedélyesen avagy dühödten szeretünk élni. Nagy érzelmi hőfokon. A politikusok nem csupán korruptak, hanem dögöljenek meg mind, miután kiheréltük őket, és a bélrendszerüket centiméterenként feltekercseltük. A világ nem csupán közömbös és kegyetlen, hanem összefogott, hogy minden magyart egyenként kiirtson, megmérgezzen, intravénás kokakóla-infúzióval és chemtrail-es patkányméreg-permettel. Diadalainkban is „magunk mögé utasítjuk a világot”, „forradalmasítjuk a tudományos közvéleményt”, nem „csak” behúzunk egy újabb strigulát a megnyert úszóversenyek vagy bezsebelt Nobel-díjak rubrikába. Az abszurdnak pedig lételeme a túlzás. Mint mikor Örkénynél kifogástalan minőségű teniszcipők törnek elő a talajból olaj helyett. Végül is csak pár gyártási fázis maradt ki…

 

Nekem úgy tűnt, hogy tipikusan magyaros mentalitásról árulkodott, amikor Varró Daniéval együtt pocskondiázni kezdték egy tankönyvbe került versedet. Érzésed szerint mennyire tehető felelőssé az alkotó egy szerkesztői/összeállítói döntésért?

 

Hisztérikus menet volt ez, de nagyon fontosnak tartom, hogy sokan szenvedéllyel estek neki az irodalomnak, dühösen támadtak vagy dühösen védelmeztek minket. Márpedig nem a szeretet és a gyűlölet az irodalom halála, hanem az unalom. Amíg egy (két) vers ekkora vihart tud kavarni, addig létezik eleven reakció az irodalomra. Nem tipikusan magyar jelenség, hogy kortárs művészet és nagyközönség közt szakadék tátong. Belső, szűk irodalmi műhelyekben a miénknél sokkal durvább, radikálisabb szövegeket is udvarias, szakmai közöny fogad, a nem-irodalmárok zöménél viszont az iskolai, fagyott irodalomkép rögzül egy életre. Ami nagyon magyar volt a reakciókban, az a tüzesség. Tőlünk nyugatabbra a kisembert ugyanígy hidegen hagyja a mai művészet, de udvariasan hümmögve reagál rá, és vállat von. Minálunk, főként ha oktatásról van szó, ugyanazok, akik végigunatkozták a magyarórákat, és falra másztak Vörösmartytól, hirtelen Zalán-futása-fanok lesznek, amint kicsit maibb téma borzolja a kedélyeket. Kellenek az ilyen balhék, hogy az irodalomra rázuhanhasson kicsit a valóság.

 

Mennyire tartod igaznak az olyan megállapításokat, hogy a költőnek tükröt kell tartania az olvasó elé, esetleg kifejezetten provokálnia kell a közönséget?

 

Ha a tükröt kozmetikusi kéz tartja, szebbítés-jobbítás szándékával, akkor inkább pedagógiáról beszélhetünk, mint irodalomról. Ilyen is kell, engem rengeteg pszichológiai és lelkiségi könyv segített már az életben. Az irodalom ennél óvatosabb, sztorizik, felmutat, megmutat, sarkít, karikíroz, a következtetések levonását viszont az olvasóra hagyja. Ami a provokációt illeti: ha csak azért provokálunk, hogy „belefingjunk a nulláslisztbe”, vagyis hogy valami illetlen dologgal felhívjuk magunkra a figyelmet, az inkább a művészeti élethez tartozik, inkább körítés vagy marketing, mint szorosan vett művészet. Egy szöveg tartalmazhat provokatív elemeket, végső célja azonban nem a puszta provokáció, hanem ennél mélyebb gondolati, érzelmi pályák átmozgatása. Szeretek provokálni kicsit, vagy inkább úgy mondanám, hogy szeretem tágítani az olvasók által elviselt szavak, látványok, helyzetek körét. Egy veretes versben elfér egy nyersebb kép, egy nyersebb formát szentesíthet szelídebb kép. Mindamellett vonz a robbanékonyság, a fejtetőre állított valóság, ám ugyanígy a meditatív szemlélődés vagy a felnagyított, éles részletek ábrázolása. Hogy valami provokatív avagy sem, az csak másodlagos (sokadlagos) szempont.

 

A Három a magyar igazság felfogható efféle tükörnek vagy ennél sokkal elvontabb vagy éppenséggel egyszerűbb dolog?

 

Életek, történetek, sorsok, félelmek, szorongások, nevetések. Ilyesmikről szól ez a kötet. Hogyan változhat mókussá egy kínos kérdéseket feszegető kislány? Mi a legeslegerősebb kábítószer? Miért szaggatják szét egymást a kocafocisták? Miért kenjük magunkra kozmetikum gyanánt más létezők (növények, állatok, esetleg emberek) vérét, életét? Miért hagyják el azt, aki elhagyatik? Miért menekül nőről nőre az ámokfutó „igazi férfi”? Miért kergetjük a boldogság BKV-kék madarát? Hogyan változnak egy rakomány hússzínű téglává a köpködő, cigarettát sodró vendégmunkások? És persze okos dolog tükörnek használni a mások sorsát, hiszen „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.

 

A kötetben olvasható karcolatok közül korábban többel más médiumban is találkoztam. Kezdettől fogva egy átfogó elképzelés mentén fűzted fel a történeteket, vagy folyamatosan alakult a könyv?

 

Párperces abszurd vagy néhol misztikus írásaimat régóta szerettem volna kötetbe foglalni, de csak később jöttem rá, hogy a lapokban megjelent egyéb rövid novellákkal milyen jól összeillenek. Ahogy a majonéz keverésénél is cirmosan pörög a tojássárga és az olaj, mígnem egy adott pillanatban megtörténik az átlényegülés, onnantól áll össze az egyenletes, sárgásfehér massza.

 

Érkezett bármiféle megfontolandó visszajelzés menet közben?

 

Tudtam, hogy sokan szeretik ezeket az írásokat, egy részük a rádióban is elhangzott jó pár éve. Az elevenen zsibongó Facebook-adatlapomon sokan kedvelték ezeket a szövegeket. Öröm, amikor mind a szakma, mind a közönség elég erősnek talál egy anyagot.

 

Érezhetően harmonikus az alkotói kapcsolatod a kötet illusztrátorával, P. Szathmáry Istvánnal. Hogyan választjátok ki a képileg is megjeleníteni érdemes írásokat és momentumokat?

 

Ez Pista felségterülete, véletlenül se kontárkodnék bele. Van benne egyfajta könyvészeti törvényszerűség is, hiszen egy íráshoz nem készülhet öt illusztráció, kell, hogy képi ritmusa is legyen a kötetnek. Nagyon örültem, hogy az illusztrátor érzékelte a kicsit megváltozott hangot, és filozofikusabb, részletgazdagabb stílusát is bevetette, így ez a kötet még gazdagabb képi világgal tüntet…

 

A hármas szám kultúránkban lezártságra utal. Mennyire érzed lekerekítettnek, teljesen feldolgozottnak a témát? Vagy várható még folytatás?

 

A hármas szám szépen lezárja ezt a vállalkozást, soha nem mondom, hogy soha, most azonban nem ez az elsődleges útirány. Belga-magyar bűnügyet feldolgozó regényen munkálkodom éppen, egy Brüsszelbe települt negyven év körüli magyar fickó a főszereplő. Ebből sejthetően lesz itt magyaros tematika, csak egy kicsit másképp, szerelemmel, összeesküvés-elméletekkel, költészettel, zenével dúsítva. Mellette jönnek gyerekkönyvek (például egy lányom illusztrálta meséskönyv most Karácsonyra) és az elmúlt négy év verstermése is kötetté állt össze.

 

Fotó: Raffay Zsófia