Főkép

Micsoda figyelemfelkeltő cím! Megannyi reakciót kiválthat a „minden férfi disznó”-tól a „de jó neki”-ig, de persze egyik végletnek sincs igaza: ez itt nem egy ismeretterjesztő munka a házas férfiemberek természetrajzáról és minden bűneiről, sem önsegélyező kötet nekik, hanem regény. Egy fickóról, aki az amnézia sajátos formáját szenvedi el.

 

Főszereplő-mesélőnk egy nap arra eszmél, hogy a metrón ül, de nem tudja sem a nevét, sem hogy hol lakik, hova megy és honnan: semmi személyeset. A saját életén kívüli tudása megmaradt, de minden személyes emléke odaveszett. Kórházba kerül, ám emlékeinek visszahozatalában a neurológia és pszichológia csodás tudománya sem tud segíteni. Azért apránként egy s más előkerül agya rejtett, lezárt zugaiból: előbb régi, legjobb barátja telefonszáma, aztán a kissé megbízhatatlan, link Gary segítségével megannyi más is. De emberünk valóban nem emlékszik a feleségére sem, és amikor (újra) meglátja, rögtön belészeret – csak sajnos kiderül, hogy épp válófélben vannak.

 

A regény pedig arról szól, hogy mint kezd új életet a negyven éves főhős, illetve hogy hogyan és miért is került olyan helyzetbe, amilyenbe (nem orvosi értelemben, hanem az életében). Így aztán elsősorban a felnőtt párkapcsolatokról szól, arról, hogy a házasságkötéskori fogadalmak és a valós házasélet között milyen szakadék tud tátongani, és hogy végül is hogyan kellene mindezt csinálni, vagy legalább túlélni. És történetesen van benne pár jó tanács, amit azért osztok meg itt, mert valóban hasznos lehet, még ha így kiemelve nem is jön át igazán (és különben sem akkora spoiler): néha bele kéne képzelnünk magunkat a másik helyzetébe, meg oda kellene figyelnünk egymásra, és hasznos lenne sűrűn felidézni, miért is jöttünk össze a társunkkal.

 

Mindezt egy alapvetően abszurd, nagyon fura (és kicsit nehezen elképzelhető, bár állítólag létező) helyzetből bontja ki O’Farrell, sok kalanddal és sok humorral (melyet hol tényleg viccesnek éreztem, hol viszont zsibbasztónak – de nem a legjobb időszakban olvastam a könyvet). Aki bírja Tony Parsons, Nick Hornby és Helen Fielding könyveit, valamint Richard Curtis filmjeit (Igazából szerelem, Sztárom a párom), az ezt is szeretni fogja. Parsons-hoz képest O’Farrellnek jobb a humora (illetve ha már túlzásba vinné az elérzékenyítést, mindig befenyít valami hülye poénnal); akárcsak Parsons és Fielding egyes könyveiben, már-már hihetetlenül lúzer tud lenni a főszereplője; az Igazából szerelem filmet még szóba is hozza a regényben; Hornbynak viszont ő sem ér a nyomába. De azért elég jó. Férfi is, nő is jól szórakozhat rajta, de amennyire segíthet egy házaspár két tagjának, hogy jobban megértsék egymást, annyira előidézhet újabb konfliktusokat is, azt hiszem. Úgy értem, egy dolog, hogy megpróbáljuk megérteni a másikat, de az önmagunkkal való őszinte szembenézés nélkül az nem lesz elég.

 

John O’Farrell egyébként nem teljesen ismeretlen a magyar olvasók körében, 2003-ban az Athenaeum adta ki Férfiasan tökéletes című regényét, előtte egy évvel pedig a Nick Hornby által szerkesztett Beszélgetés az angyallal című novellaválogatásban szerepelt egy rövid írása. Olyan nagyon sokban ezektől az új regény sem különbözik. O’Farrell stand-up humoristaként, rádió- és tévéjátékok valamint politikai memoárok és beszédek írójaként is dolgozott, emellett a brit munkáspárt tevékeny tagja. A stand-upos múlt egy-egy inkább színpadra illő poénjában itt is visszaköszön. De azért minden humora ellenére (legyen az bár abszurd-kifinomult vagy harsányan röhögős), ez egy elgondolkodtató könyv. Még akkor is, ha kb. millióból egy embernek adatik meg, hogy kitörlődjék az agya, és újra megismerkedhessen a saját élete szereplőivel. Az az egy kénytelen mindent más színben látni – de sok kapcsolatot csak az menthetne meg, ha az érintettek képesek lennének ugyanerre.