Főkép

Lassanként eljutok oda, hogy a szívem szakad meg, amikor megjelenik egy új Uriah Heep lemez. Bánt az elpazarolt lehetőség, a tehetség és alkotóerő felesleges kiáradása, mert ha nem változik a bevett gyakorlat, akkor borítékolható, hogy a friss albumról alig hallhatunk majd dalokat a koncerteken. Persze ez a nagyság, de még inkább a több évtizedes pályafutás átka, mégis mennyire más lenne a helyzet, ha a Heep mindössze, mondjuk, az elmúlt három nagylemez anyagából válogatna a koncerteken, és élőben is élvezni lehetne a tőlük megszokott és változatlanul magas színvonalú, dallamos és jól együtt énekelhető, lendületes számokat, amelyekkel most megismerkedhetünk. Pedig Bernie Shaw a diszkográfia egyharmadán énekelt, Phil Lanzon pedig jóval hosszabb ideje billentyűzik már a csapatban, mint az alapító Ken Hensley tette annak idején, és a turnékon mégis, mintha megállt volna az idő.

 

Ugyanakkor ebben nagyjából ki is merültek az albummal kapcsolatosan megemlíthető negatívumok, hiszen az Outsider alapvetően tökéletes, ha nem is korszakalkotó tizenegy számból áll össze – de nagyjából ugyanez volt elmondható a zenekar legutóbbi éveinek minden produkciójáról. Persze a hangzás, és valamelyest a zenei felfogás is változott a legutóbbi Into The Wild óta: minden valamivel simábbnak hat, a gitár kevésbé nyers, de ugyanolyan harapós (nyilván a hard rock viszonylatában, hiszen a metal jóval durvább és ténylegesen keményebb ennél a stílusnál), és mintha a Hammond is parányival előrébb került volna. Gilbrook mellett az új tag, Davey Rimmer kifejezetten élvezetesen adja a ritmusalapot, a valódi izgalmakat mégsem a basszusgitártól érdemes várni, hanem a ritka, de annál karakteresebb dobkiállásoktól. És mintha finomabbak, visszafogottabbak és valahogy tisztábbak lennének a szólók is, amihez nyilván a hangmérnök és a producer saját elképzelései is hozzájárulhattak a banda tagjaié mellett. És ugyan az első pár másodpercben még azt hihetnénk, hogy a koncepció nem sokat változott az előző anyag nyolcvanas éveket idéző megoldásaihoz képest, hamar kiderül, hogy a stíluson belül kifejezetten a hard rock revival mai megnyilvánulásaihoz közelít minden.

 

A „Speed of Sound” ennek megfelelően erős nyitás, és ha bárki azt szűrte volna le iménti szavaimból, hogy Rimmer nem sok vizet zavar, mindenképp felhívnám a figyelmét az új „srác” rendkívül feszes játékára (különösen a refrén alatt), amivel tökéletesen támasztja meg a felette kibontakozó harmóniákat. A „One Minute” alapvetően szép bevezetése után parányit leül, de hamar újra magára talál, hogy régies, lassúdad rock and rollként folyjon tovább, míg a „The Law” némileg pörgősebb, ám a hangsúly a visszafogott nyitó téma/refrén és a melodikus verze közötti feszültségre helyeződik, hogy aztán a lemez első fele a címadó „Outsdier”-rel végleg begyorsuljon, és igazi fejrázós, már-már neoklasszikus metalba hajló rock and rollban érje el a csúcspontját, és ebben a számban már a gitárszóló is kifejezetten emlékezetes.

 

 

A „Rock the Foundation” halványan visszafogottabb, talán azért, mert itt rendkívül fontos a szöveg is, és ugyan a refrén majdhogynem sablonos, talán a hetvenes évekből merített, vagy még korábbi sémára épül, a szám határozottan élvezetes koncertdarabnak ígérkezik (ha egyáltalán valaha megszólal színpadon). A gitárszóló ismételten zseniális, habár frusztrálóan rövid. Aztán következik az album egyik legsikerültebb szerzeménye, az akár epikusnak is mondható, hangulatában mindenképp a nagy ívű opuszokat idéző „Is Anybody Gonna Help Me?”, melynek második refrénje után elképesztő dolgokat hallhatunk a szóló helyetti instrumentális körökben. A „Looking at You” és a „Can’t Take That Away” korrekt, de nem döbbenetesen újszerű számok, koncerten mégis egészen biztosan megmozgatnák a közönséget, különösen az utóbbi, amelynek szólójában Box újfent megvillantja cseppet sem megkopott tehetségét.

 

Ezután jön a szerintem messze legkiemelkedőbb két szám egyike, a „Jessie”. Ebben a nótában tökéletesen érvényesül a kifejezetten a Heepre jellemző, izgalmas harmóniafűzés, a témák hihetetlen érzékkel való egymásba futtatása, a pazar hangszerelési ötletek, és mindenekelőtt a dallami invenció. A „Kiss the Rainbow” korszerű felfogású, rendkívül kellemes, élvezetes, és elképesztő hangszeres tudással megvalósított átkötés a korong talán legjobban sikerült szerzeménye, a „Say Goodbye” felé. A középtempós, mégis sodró ütemű és megint csak roppant izgalmas motívumokkal és melódiákkal operáló dal gravitációs központjainak egyértelműen a refrén és a varázslatos irányokba elmozduló orgonaszóló mondhatók. Pontosan az ilyen számok miatt nem lehet nem szeretni a Heepet, és ezek miatt reménykedem abban, hogy egyszer majd esetleg ezeket is meghallgathatom élőben egy koncerten.

 

 

Az Outsidert voltaképp inkább azoknak tudnám ajánlani, akik még nem ismerik a zenekart, és nem mindent a régi nagy slágerekhez mérnek. Ők valószínűleg nyitottabbak, és jobban megérzik ennek a zenének a korszerűségét, mint azok, akik úgymond a Heepen nőttek fel.

 

A zenekar tagjai:

Bernie Shaw – ének

Mick Box – gitár

Phil Lanzon – billentyűk

Russell Gilbrook – dobok

Dave Rimmer – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Speed of Sound

2. One Minute

3. The Law

4. The Outsider

5. Rock the Foundation

6. Is Anybody Gonna Help Me?

7. Looking at You

8. Can’t Take That Away

9. Jessie

10. Kiss the Rainbow

11. Say Goodbye

 

Diszkográfia:

Very ’eavy… Very ’umble (1970)

Salisbury (1971)

Look At Yourself (1971)

Demons And Wizards (1972)

The Magician’s Birthday (1972)

Sweet Freedom (1973)

Wonderworld (1974)

Return To Fantasy (1975)

High And Mighty (1976)

Firefly (1977)

Innocent Victim (1977)

Fallen Angel (1978)

Conquest (1980)

Abominog (1982)

Head First (1983)

Equator (1985)

Raging Silence (1989)

Different World (1991)

Sea Of Light (1995)

Sonic Origami (1998)

Wake The Sleeper (2008)

Celebration (2009)

Into The Wild (2011)

Outsider (2014)