Főkép

A mai napig emlékszem az első Firkin-koncertre, amit még egy kis pinceklubban láttam, alig pár tucat, száznál semmiképp sem sokkal több érdeklődő – többségében valószínűleg rokon, ismerős és egyéb meghívott – társaságában. Már akkor ugyanaz az energia jellemezte a csapatot, ami a mai bulijaikon is, épp csak a helyszínek nagyobbak, és az odaadó, mindig megmozgatható és megénekeltethető rajongótábor létszáma nőtt meg jelentősen. A felállást illetően is történtek változások az évek során. Sárhidai Zsuzsi helyett már jó ideje Virág Lili nyűvi a hegedűt, az alapító Göttinger Pál neve pedig – bizonyára színházi elfoglaltságai miatt – ma már csak vendégzenészként szerepel a csapat honlapján. A zenekar lemezeit időközben többször is jelölték Fonogram-díjra, és számos országot megjártak már, egyszóval sok minden történt és változott e hat év alatt.

 

A születésnapi örömkoncertet az Ausztriából idelátogatott, de mexikói „tudatú” Pacheco indította, akik a ska, reggae és punk elemeit keverik latin és kifejezetten közép-amerikai motívumokkal, hogy megmozgassák, megtáncoltassák a népet. Zenéjük nem annyira az éles stílusbeli váltások, mint inkább a fúvósok miatt annyira izgalmas. A rezek viszonylag ritkán szólalnak meg hangsúlyosan, többnyire a háttérben szúrnak be egy-egy jól elhelyezett harmóniát, mégis egészen sajátos, amerikaias-jazzes hangulatot adnak az egésznek. A srácok – akik, mint megtudtam, voltaképp öt nemzet fiaiból verbuválódtak össze – kétségkívül és totálisan lököttek, és ez a bolondos hajlam igencsak jól áll nekik, emellett pedig rendkívül könnyen átragad a közönségre is. Így aztán az eleinte még viszonylag gyéren benépesített színpad előtti teret a végére kellően meggyőző tömeg töltötte meg, vagyis tökéletesen sikerült a „bemelegítés”.

 

Nem mintha a Firkinnek ténylegesen szüksége lett volna ilyesmire. Marthy Barna elsőrangú ceremóniamester, a zenekar többi tagja pedig alig marad el lököttség tekintetében az osztrák mexikóiaktól, és a valóban lelkes közönség is egyértelműen vevő a szórakozásra. Ehhez jöttek még hozzá az állandó és alkalmi vendégmuzsikusok, akik még tovább színesítették a muzsikát – és most hosszas fejtegetésbe kezdhetnék a „kicsi a világ” szindrómáról, de azt hiszem, jobb, ha eltekintek ettől. Persze az óriáslufik sem maradhattak el egy igazi születésnapi buliról, még ha kisebb mű-kavarodáshoz és Péter János elterüléséhez vezetett is a gyerekes játszadozás.

 

A magam részéről pozitívnak értékelem, hogy a csapat, ha nem is minden szám esetében, de alapvetően visszatért az angol nyelvű szövegekhez, végtére is tradicionális ír dalokat dolgoznak fel és punkosítanak, vagyis alakítanak át valamiféle rockot, punkot, magyar és amerikai népzenéket egymásba olvasztó ötvözetté. És ha már Marthy Barna ennyire jól beszéli a nyelvet, miért ne élnének a tehetségével, különös tekintettel arra, hogy bármennyire magyarok is, a koncertjeik jelentős részét immár nem magyar ajkúak előtt nyomják le. Itthon azonban óhatatlanul előkerültek némely magyar szövegek, és ezzel nincs is semmi baj, hiszen a zömében – és ahogy elnéztem, általában jóval – tizennyolc fölöttiekből álló közönségben megbújva képviseltette magát a következő nemzedék is: egy egészen picike, talán öt- vagy hatéves, egyszóval nagyjából a bandával egyidős kislány személyében. Aki nyilván nem élvezhette az ír kultúra részének tekinthető Guinnesst, amelynek jelenléte gyakorlatilag minden Firkin-fellépés elengedhetetlen kelléke.

 

Szóval emeljük fekete sörrel teli poharunkat az ünnepeltre: Boldog születésnapot, Firkin!