Főkép

A Déli Végek-trilógia első két részének is remek, figyelemfelkeltő borítója volt, de ez az utolsó a leginkább para. Akárcsak maga a történet. Melyről spoilerezés nélkül igen nehéz bármit is írni.

 

Annyi bizonyos, hogy VanderMeer valami olyat alkotott, ami hat az olvasóra. Hogy hogyan hat, az teljesen szubjektív. A trilógia talán központi témája az idegenség, az ismeretlen, s ezt a témát ember és ember, ember és természet illetve ember és (jobb szó híján) természetfeletti viszonyában is megmutatja. Vagyis hát mutat valamit, de minden magyarázat nélkül. Ha ezzel azt akarta elérni, hogy az olvasó gondolkozzon el ezeken a nagy kérdéseken (kezdve a ki vagyok én és hol a helyem-től a mi ez az egész világ, és mi benne az ember-ig), azt csak üdvözölni tudom.

 

Az is tény, hogy mindezekről VanderMeer olyan körmönfont módon ír, hogy alig mond konkrétumokat, de közben úgy épít hangulatot, atmoszférát és feszültséget, hogy az olvasónak nagyon nehéz kivonnia magát a hatása alól (bár nekem, őszintén szólva, egész jól ment: becsuktam a könyvet és kész). Ez a ködösítős, gyakran furcsa, akár megbízhatatlan nézőpontokból mesélős megoldás rokona teszem azt a Lost meg Twin Peaks tévésorozatoknak, és még sorolhatnám. Aki azokat szereti, ezt is fogja. De el tudom képzelni, hogy A. C. Clarke 2001: Űrodüsszeia című regénye és a belőle készült film rajongói is értékelnék.

 

Szintén tudom ajánlani a trilógiát mindazoknak, akik szívesen elmerülnek abban a felfogásban, hogy a világ felfoghatatlanul hatalmas, az ember végtelenül ostoba, és hogy ha még mondjuk egy nyomorult egeret sem tudunk megérteni, akkor ugyan hogy tudnánk bármit, ami túlmutat a tudomány mai állásán.

 

Mindezekről persze Lovecraftnak, a természetfeletti horror atyjának írásai is eszébe juthatnak az ezirányban művelt olvasónak. És bizony meglehet, hogy VanderMeer regényeiben több az irodalmi érték. Ezzel együtt nálam hatásában meg sem közelíti a Cthulhu-mítosz atyját. Vannak jól kitalált, valódi jellemmel bíró szereplői, és ettől szépirodalmi a szöveg egy-egy része, de valamiért úgy érzem, hogy a szereplők közti viszonyokat, tűnjenek bármily különösnek, végül is egy táblán fel lehetne vázolni néhány rajzszög meg gumikarika segítségével. De lehet, hogy csak a befejezés miatt érzem így.

 

Arról pedig írnom kell, spoiler ide vagy oda. Látom, hogy sokaknál kiverte a biztosítékot, merthogy nem ad válaszokat, vagy csak rém keveset (amint arra számítottam is). Szerintem pedig csak a mondanivalót, az elérni kívánt hatást támasztja alá: a világ kiismerhetetlen, és így tovább. Sőt, meglehet, hogy mindaz a sok különféle reakció, melyeket a trilógia kivált az olvasókból, mind előre megtervezettek, szándékoltak. Hogy VanderMeer kísérletezik mind az írással és történettel, mind az olvasóval, az legalábbis tagadhatatlan (az egyik szereplő fejezetei E/2-ben vannak, hogy csak egyet említsek az alattomos húzásai közül). És vajon véletlen-e, hogy a szerző neve hollandul jelenthet tavit, kikötőit is?

 

Mindazonáltal én úgy tettem le a könyvet, hogy jó, és?! Ami szintén csak egy lehetséges reakció, és persze teljesen szubjektív. Megértem, hogy VanderMeer szeretné felnyitni az emberek szemét arra, hogy a környezetszennyezés milyen borzalmas, és milyen, annál is szörnyűbb folyamatokat indíthat el, hogy visszaüthet Gaia, a mi földanyánk. Hogy ember és ember között milyen iszonyat, áthatolhatatlan űr tátonghat, mennyire nem ismerjük egymást, és így tovább. Kell róla írni, kell róla olvasni, de aki mindezeket már valamelyest felfogta, s ennek ellenére úgy érzi, hogy ez nem elég, hogy kell, hogy legyen más is, több is, valami értelem ebben az egészben, netán talált is már ilyesmit, az jó esetben értékeli majd az írói bravúrokat, a megtekert cselekményt, sok minden egyebet, de…

 

Részlet a regényből