Főkép

Az első, zsigeri reakcióm a döbbenet volt. Hogyan juthat bárkinek is eszébe, hogy az elmúlt jó ötven év talán legutánozhatatlanabb hangjának dalait magára hangszerelve előadja. Ráadásul a whisky áztatta, füstös, rekedtes férfihangot bármennyire kifejező, mégiscsak női orgánummal helyettesítse. És egyébként is, miért? Mi értelme az ilyesminek?

 

Aztán lassanként rájöttem, hogy mégsem annyira elvetemült az ötlet. Sokan, többek között Leonard Cohen, Hugh Laurie, a Budapest Bár, de sok számában még a Quimby is ugyanezt a rock előtti felfogást képviseli, méghozzá nem elhanyagolható sikerrel. Tom Waits emellett norvég származású, így szinte adja magát, hogy a ténylegesen is norvég Rebekka Bakken valamiképp zenében tisztelegjen előtte. Ha pedig nem feldolgozások gyűjteményeként tekintünk a dalokra – az eredetiekkel ugyanis teljesen értelmetlen összevetni az új változatokat –, hanem amolyan standardokból összeállított előadói est anyagaként, akkor tüstént önállóan is megáll az egész, és egyszerre érvényesül benne Rebekka Bakken tehetsége és az őt kísérő HR Big Band kifejezetten ízléses és igényes játéka.

 

Mert Rebekka Bakken már a kezdetektől fogva rengeteg érzelmet kifejezni képes előadói stílusáról volt híres, és ebben a tekintetben valószínűleg valamivel meg is előzi jeles pályatársát, habár hasonlítgatni ezen a téren sem kifejezetten érdemes. A finom, nem egyszer fekete ihletésű díszítések, a csodálatosan simától a bluesosan keményig és dögösig az énekstílusok számtalan válfaját érintő előadás csak keveseket nem képes magával ragadni. Ehhez járul hozzá a többnyire kifejezetten minimalistára vett háttér, a furcsamód a bécsi klasszika, például Mozart Harmonienmusikjára emlékeztető, fúvósokon kibomló összhangzatok puha szőnyege, a finoman alájuk dolgozó ritmusszekció, az időnként előtérbe kerülő zongora és általában véve a kiváló érzékkel megválasztott arányok a hangszerelésben.

 

A szerzemények közül értelmetlen lenne kiemelni bármelyiket. Tom Waits nem igazán tudott hibázni, a tisztelgéshez pedig nyilván eleve csupa olyan dal került kiválasztásra, melyek ilyen vagy olyan módon a szokásosnál is jobban sikerültek, de legalábbis többet mondanak. Nekem mégis kedvencemmé vált a keserűen gyönyörű „Time”, ez a sebzett ballada, amely Rebekka Bakken interpretációjában éppoly hiteles, mint az eredeti verzió, ám ha ez lehetséges, vele még megkapóbbnak, még szívbe markolóbbnak hat. Egészen addig, amíg újra bele nem hallgatunk az eredetibe, hiszen – mint már többször kihangsúlyoztam – nem lehet összevetni a változatokat. A két világ olyannyira elüt egymástól, hogy bármiféle átfedés, bármilyen jelentős részhalmaz sem feledtetheti a különbségeket, az alapvető eltéréseket. Mert Tom Waits valahol inkább a Faith No More-hoz hasonló együttesek rokona, őse, ha egyáltalán valakié, míg Rebekka Bakken a Christina Auguilerák távoli unokahúga a zenében. A két világ között tehát nem létezik természetes átjárás, és nem is érdemes próbálkozni ilyesmivel.

 

Kivéve, ha valaki mégis megteszi, és amint a jelen album is bizonyítja, mégsem létezik lehetetlen. A régi dalok új köntösbe öltöztetve új élettel telnek meg, és így remélhetőleg továbbélnek még jó darabig, főleg, hogy a lemez megismerése után felettébb nehéz megállni, hogy ne kóstoljunk bele a Tom Waits-féle eredeti felvételekbe. Egyszóval hiába volt az ötlet feletti döbbenet, az eredmény még döbbenetesebb: egyszerűen újra meg újra fel kell tenni a korongot, mivel nem lehet betelni vele.

  

Előadók:

Rebekka Bakken – ének, zongora

HR Big Band

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Broken Bicycles

2. Please Call Me, Baby

3. Little Drop Of Poison

4. Downtown

5. Hang On St. Christopher

6. Bad As Me

7. Christmas Card From A Hooker In Minneapolis

8. Just The Right Bullets

9. I Can’t Wait To Get Off Work

10. I Wish I Was In New Orleans

11. Time

12. San Diego Serenade

13. Yesterday Is Here

14. Saving All My Love For You

15. If I Have To Go

Bonus

16. What’s He Bulding?

 

Diszkográfia:

The Art Of How To Fall (2004)

Is That You? (2005)

I Keep My Cool (2006)

Morning Hours (2009)

September (2011)

Little Drop Of Poison (2014)