Főkép

Titkon előítéletekkel, így kissé bizonytalanul indultam el a Blondie koncertjére. A zenekar utolsó két albuma sajnos nem igazán jött be nekem, ráadásul mivel fennállásuk – pontosabban megalakulásuk – negyvenedik évfordulóját ünneplik épp, azzal is számolni kellett, hogy a tagok többsége nem éppen fiatal, a lejárt szavatosságú produkciók után pedig az ember meglehetősen keserű szájízzel tud távozni egy koncertről. És bizony Debbie Harry sok évvel ezelőtti városligeti fellépése sem hagyott mély nyomokat bennem, eltekintve a puszta ténytől, hogy már láttam, hallottam őt élőben. (Ez olyannyira igaz, hogy ha nem találkozom egyik barátommal, aki szintén ott volt akkor, elbizonytalanodtam volna azt illetően, hogy valaha megtörtént ilyen.) Ugyanakkor a Blondie, úgymond, valós időben alakította kamaszkori zenei ízlésemet, formálta egyéniségemet, ezért kötelezőnek éreztem, hogy lerójam tiszteletemet a… rock-matuzsálemeket akartam írni, pedig, mint kiderült, sok tekintetben fiatalabbak, mint nem egy mai kezdő zenész. De ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.

 

A fő attrakció előtt Odett lépett fel, hogy felforrósítsa a hangulatot. Bevallom, kissé megijedtem, hogy túlságosan is kevesen leszünk, de később kiderült, hogy a közönség zöme kilenc órára időzítette az érkezését, a kemény mag pedig – talán meglepő, de létezik ilyen – Meet and Greet keretében épp a zenekarral találkozott. A számokat hallgatva határozottan szerencsésnek tűnt a választás, mivel a popos, jobban mondva, többnyire diszkós alapokat kemény gitár tette egészen rockossá, Odett hangjáról pedig tudjuk, hogy ha nem is operai erejű, egyértelműen kellemes, jól képzett, érzékeny és kifejező – vagyis megvan benne minden, amitől valaki sikeres lehet. És ehhez tetszetős külső és fantasztikus színpadi jelenlét is járul. Mindemellett az efféle keverék nem igazán az én zeném, hiába hasonlítható valamennyire a Blondie-éhoz, mivel az külön kategória, érdemben semmivel sem összevethető, de azt határozottan kijelenthetem, hogy ha Odettnek és kísérőinek sikerülne pár olyan slágert összehoznia, amelyek nemzetközi mércével is megállják a helyüket, bármi kijöhet még ebből a karrierből.

 

Aztán színpadra lépett a Blondie. Az első pillanatban némileg meggondolatlannak, majdhogynem ízléstelennek éreztem, hogy a felvezető zene az amuri partizánokról szóló mozgalmi dal, aztán eszembe jutott, hogy a csapat mégiscsak a hetvenes évek New York-i punk szcénájához tartozott, ezért aztán nem állhat túlzottan távol tőlük sem az anarchista beállítottság, sem – és, azt hiszem, ez a lényeg – az irónia. Ami pedig ezután következett, azt leginkább lehengerlőnek tudnám nevezni, és hamar kiderült, hogy kételyeim és aggodalmaim teljesen alaptalanok voltak.

 

Azt persze nem lehet elmondani, hogy az immár hatvankilenc esztendős Debbie Harry végigugrálta volna a másfél órát, sőt, meglehetősen nagymamásan mozgott, de valahogy mégis jól állt neki a dolog. Talán az összekötő szövegek miatt éreztem így, talán azért, mert maga is tisztában volt a korával, és sokszor rá is játszott erre. A lényeg, hogy még mindig meghatározó egyéniség, aki képes magával ragadni, megénekeltetni a közönséget, és egy pillanatra sem hagyja leülni a hangulatot. Úgyszintén félő volt, hogy másik alapító, Chris Stein amolyan élő díszlet lesz csak a színpadon, hiszen parányi pocakot eresztett, a mozgást sem vitte túlzásba, és hát rendesen meg is őszült. Persze hamar kiderült, hogy amikor előrekeverve szólaltatja meg a gitárját, még mindig ugyanabban a jellegzetes stílusban teszi, mint annak idején. Legfeljebb valamivel keményebben, de ez kifejezetten használt a zenének. Clem Burke, a harmadik régi tag pedig a mai napig ugyanaz a kedves, szórakoztató figura, akinek dobolásában ugyanúgy felismerhetni Ringo Starr hatását, mint az amerikai hajmetálos zenekarok dobpüfölőinek manírjait.

 

Mellettük az új bőgős és billentyűs is derekasan megállta a helyét, a nagy meglepetést számomra mégis Tommy Kissler okozta. Na nem azért, mert láthatóan mániákusan ragaszkodik a kék színű gitárokhoz, hanem mert ugyanazzal a könnyedséggel és természetességgel kezeli a hangszerét, mint az NBA legnagyobbjai a labdát. Bármit képes kicsikarni belőle. Valóban mintha a lénye része lenne, nem olyasvalami, aminek a megzabolázása komoly erőfeszítést igényelne. Ráadásul egyszerű öltözékével, tornacipőjével, félig punkos, félig alternatív frizurájával egy egész új generáció szellemiségének megtestesítője. És mint már említettem, tényleg fenomenálisan gitározik. Az „Atomic” végén levágott szólója nem is annyira Slash, mint a neoklasszikus metalosok világát idézte, mindezt abban a számban, amelyik a banda történetében valószínűleg legközelebb került a totálisan leegyszerűsített diszkó ritmusokhoz, még ha csak kacérkodva, komolytalanul is. Ugyanakkor Kissler ugyanilyen tökéletesen játszott skát, reggae-t, vagy ha épp az kellett, mint a Beastie Boys „Fight For Your Right (To Party)”-jénak feldolgozásában, durva crossover metalba ment át, de mindegyik stílusban láthatóan abszolút elemében érezte magát.

 

E kreatív szellemnek és sajátosan változatos összhangnak köszönhetően az újabb dalok meglepően jól működtek élőben, ahogy a régi nagy slágerek sem megszokott formájukban szólaltak meg, hanem, ahogyan azt az old school rockerektől megszokhattuk, rengeteg ötletes váltással, improvizációval, mégis mindig felismerhetően. A Blondie mindvégig felszabadultan játszott, a kifejezés több értelmében is, és most kivételesen örültem, hogy nem kizárólag az új anyagból válogat egy csapat, hanem nagyjából felerészt felidézi a régi nagy sikereket. Leginkább ahhoz tudom hasonlítani ezt az élményt, mint amikor 1987-ben először láthattam a Deep Purple-t, azt a másik zenekart, akiknek a munkássága a legnagyobb hatással volt zenei érésemre.

 

Aki ilyen vagy olyan okokból nem jött el, pedig valaha szerette a Blondie-t, határozottan bánhatja, mert ilyen önfeledten szórakoztató, elképesztően magas színvonalú koncertet valóban ritkán látni már. Az öregek mégiscsak tudnak valamit.