Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

 

Basement Jaxx: Never Say Never ft. ETML

 

Hazudnék ha azt állítanám, gyakran hallgatok ilyen zenét, ami remélem azért annyit már sejtet, hogy ez a videó a látvány miatt került a rovatba. Az öt év szünet után megjelenő, Junto című album előzeteseként elkészített klip nem a brit dance-house duóra koncentrál, hanem egy japán tudóscsoportra, akik nemes egyszerűséggel a táncoló robot megalkotására vállalkoztak. Ez persze leírva nem tűnik különösebben érdekesnek, de ahogyan Saman Kesh rendező mindezt képekben megálmodja, az valami bámulatos. Kezdve a nyitó képsorral, kiragadva mondjuk a csinos táncosnőket vizsgálati alanyként, nem pedig esztétikus élményként kezelő tudósokon át, és végezve a családi életet a kutatás eredményéhez kötő betétekig.

 

 

 

Janelle Monáe: Electric Lady

 

Amikor még csak a zenét hallottam, már egyértelmű volt számomra, hogy az énekes és a zeneszerző fekete, mert olyan ritmusa, lüktetése van az egésznek, amit más bőrszínnel csak elvétve képesek a muzsikusok produkálni. Ráadásul az 1985-ben született amerikai énekesnőnek meglepően jó hangja van. Még fiatalos, de már ott van benne a nő, mindeközben nem szakítja le a csillárt a sikolyával, de nem károgós – tiszta, és ha úgy adódik, akkor bizony van benne erő. A klip ehhez képest nem nagy durranás: jóképű (a pasik között van pár kifejezetten bájgúnár pofa) fiatalok házibulit tartanak: van zene, tánc, ének – sehol egy csúnya ember, sehol egy botlábú, sehol egy túlsúlyos, szóval ez annyira tekinthető átlagos partynak, mint mondjuk a négylábú csirke a kotlós mellett.

 

 

 

Rise Against: I Don`t Want To Be Here Anymore

 

Tévedés lenne azt feltételezni, hogy Amerikában minden fiatal csak magával foglalkozik. Ennek ékes cáfolataként tessék megnézni a Rise Against klipjét, amely főként a tematikusan összegyűjtött jelentekkel sokkalja a nézőt. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy a dokumentumfelvételek voltak hatásosabbak, vagy az egyszerű polgárok által elmondottak, esetleg az időnként felbukkanó feliratok. A képeket kísérő zene olyan melodikus-punkos-rockos-hardcore, szóval bőven a hallgatható kategóriába tartozik, csak az énekes, Tim McIlrath hangja szerintem nem elég dühös ehhez a mondanivalóhoz.

 

 

 

leeSA: Happy (feldolgozás)

 

Még nem létezett ez a rovat, amikor a „Happy” című szám letarolta a világot, Pharrell Williams nevét pedig minden youtube néző megtanulta. A koreai leeSA mostanában mintha csak feldolgozásokat készítene, de nincs ezzel semmi baj, hiszen általában a hangjához illő dalokat választ. Ez a klip azon zenekaros felvételek közé tartozik, amikor nem történik más, csak stúdiós környezetben játszanak a zenészek, és figyelmük arra koncentrálódik, hogy minél jobb legyen a felvétel. Ez most annyival egészül ki, hogy helytakarékossági okokból a három háttérénekesnő csak közvetve jelenik meg a képen.

 

 

 

J.B.O.: Vier Finger für ein Halleluja

 

Az eredetileg James Blast Orchesterként startolt zenekar neve 1996-ban csökkent három betűre, de ez nem befolyásolta a német tagságot abban, hogy továbbra is töretlen lelkesedéssel készítsék parodisztikus lemezeiket. A humorra való törekvés tetten érhető ebben a klipben is, ahol nemcsak a templomi zenekar ruháján és viselkedésén derülhetünk, hanem a padokon helyet foglaló hallgatóságon, vagy a betétként felbukkanó képregényhős kinézetén/viselkedésén is. Az aláfestő zene mentes a vicces elemektől, ha nem lenne a klip vagy a szöveg, akkor egy másodvonalbéli, a mindennapi betevőért becsületesen megdolgozó metalegyüttesnek mondanám őket. Egyébként azok, de azért a hangsúly a parodisztikus hangvételen van. Azért jó lenne a klipben látható egyetértést, vagy közös szórakozást mind több helyen látni.

 

 

 

Motörhead: Overkill (live at Wacken Open Air 2009)

 

Egyszerűen bámulatos, mire volt képes öt évvel ezelőtt Lemmy és csapata élőben. Nemcsak azért mondom ezt, mert az eredetileg ötperces nótát több mint hét percig cifrázzák, hanem mert egyáltalán nem látszik rajtuk a koruk. Oké, nem egy rohangálós társaság, de például amilyen elánnal püföli a dobos a cuccát, az valami elképesztő (elvégre egy ötvenéves emberről van szó), no meg az a szédületes tempó, ahogy nyomják ezt a prethrash nótát – ezt látni kell. Említést érdemel még a hangzás, ahol nemcsak tisztán szól minden hangszer, de olyan dög van benne, hogy csak na. Egyébként augusztus elején újra felléptek a Wacken Open Air fesztiválon – remélem erről is kerül majd fel hivatalos videó.

 

 

 

Elton John: I`m Still Standing (Million Dollar Piano)

 

Nemcsak a Motörhead bukkan fel a koncerttermekben, hanem olyan veterán előadó is megmutatja magát, mint például Elton John. A három évvel ezelőtti koncert nemrégiben jelent meg DVD-n, és promóciós célból a kiadó közreadott pár számot. A látványos fényekkel, sok kamerával rögzített szám eredetileg az 1983-as Elton John albumon szerepelt, azonban dacára az eltelt éveknek, mit sem veszített az erejéből: bolondos, könnyed popsláger a nyolcvanas évekből. Az énekes-zongorista pedig ugyanolyan lelkesen játszik a hangszerén, mint annak idején.

 

 

 

RYO the SKYWALKER: 上の上の上の上の上

 

A műfaji sokszínűség jegyében következik egy japán pergőnyelvű énekes. Ryo the Skywalker idén töltötte be a negyvenedik életévét, és a nemrégiben megjelent albumán úgy nyomja ezt a zenét, mintha egész életében Amerikában élt volna. A klip pedig remek példa arra, miként lehet feldobni minimalista ötletekkel egy szöveges videót. A felkészületlen hallgatót kisebbfajta sokként érheti a rázúdúló szövegmennyiség, de szerintem ez még az élvezhetőség határán belül van (mintha Rátonyi Róbertet hallanám japánul), ráadásul a táncoló kissrác van annyira vicces, hogy mosolyra húzódjon a szám.

 

 

 

Tanzwut: Unsere Nacht

 

Világzene helyett ezúttal középkori zenét választottam, egészen pontosan a német Tanzwut együttes új klipjét, ami egyértelműen keverék muzsika: van benne némi fémes beütés, kiegészítve középkori hangszerekkel (főként dudák és dobok). A germán brigád abban tér el a többiektől (Corvus Corax, Saltatio Mortis, stb.), hogy a zene mellett átgondolt színpadi produkcióval lépnek fel, vagyis a zenén kívül a látványra is nagy hangsúlyt fektetnek. Ez részben átjön ezen a videón, ami ugyan nem egy fellépést örökít meg, de néznivaló azért akad benne bőven. Mondjuk az énekes kopasz fejét egy darabig biztosan nem fogom elfelejteni.

 

 

 

Sergio Mendoza Y La Orkesta: NPR Music Field Recordings

 

Ismét egy meglepő formáció következik, mivel úgy sejtem, indie mambót játszó big band formáció sajnálatosan ritkán fordul meg honfitársaim lejátszójában. Pedig ha valaki latin ritmusra és hangulatra vágyik, az biztosan nem fog csalódni bennük – ráadásul tényleg van ebben a zenében valami fura, nem szokványos attitűd, amitől csak még érdekesebb lesz az egész. A videó tulajdonképpen egy háromszámos minikoncertet örökít meg pár kamerával, de mindenképpen különlegesnek számít, mert ezúttal egy kávézó mögötti udvarban játszik ez a tíz ember, így mondhatni az első sorból nézhetjük, miként játszik Joe Novellia steelgitárján, vagy miként érvényesül Salvador Duran kopogós tánca. Fiesztának nem mondanám, de nem sok híja van.

 

 

 

Julie Andrews: A Spoonful of Sugar (a Mary Poppins című filmből)

 

Eddig főként újdonságokkal foglalkoztam, ezért ideje egy kicsit változtatni a kínálaton. Ennek szellemében a jövőben mindig beválogatok egy-egy régi kedvenc videót. Erre a hétre egy számot választottam, ami eredetileg a Mary Poppins című film betétdala volt, és idén van ötven éve, hogy a filmszínházakba került. Julie Andrews kifejezetten bűbájos a címszerepben, nem csoda, ha a gyerekek tátott szájjal nézik, ahogyan énekelve rendet rak a kissé kaotikus gyerekszobában. Külön pikantériát ad a klipnek – ami gyakorlatilag az eredeti filmből kiemelt, összefüggő részlet –, hogy CGI nélkül is képes volt a csodateremtésre.