Főkép

A Romok ugyebár a Részlegesek trilógia zárókötete, és ebbéli minőségében olyan elvárásokkal vettem kézbe, hogy minimum válaszolja meg az eddig felmerült kérdéseimet, hogy megfelelő módon zárja le a történetet, no meg hogy a fontosabb szereplőkkel (kivált Kirával) kapcsolatban ne maradjanak homályos részletek. Mindezt úgy, hogy lehetőleg még többet megtudjunk a világvége utáni halódó Amerikáról. Ez utóbbi talán a legjobban eltalált része a regénynek, az általános helyzet bemutatása nagyon tetszett, ténylegesen átjött a sorokon, mennyire kilátástalan minden, és hogyan enyésznek el a szemünk láttára a múltat idéző városok. Ebben a romos világban ismereteink szerint csupán az emberek és a genetikai eredmények felhasználásával kitenyésztett részlegesek lézengenek.

 

Az emberek próbálják ugyan fenntartani a hajdani fejlett technikai civilizációt, de egyszerű állagmegóváson kívül másra nem futja az erejükből. Hiányzik a tudás, az a hétköznapi készség, aminek eredményeként régen mindenütt volt áram, víz, gyógyszer. Mert az ennivaló némi kísérletezés után megtermelhető a szántóföldeken, miként az állattenyésztés vagy a halászat, esetleg a vadászat is beindítható. De mondjuk lőszert készíteni, áramot biztosítani, vagy csak a betört ablakot pótolni már sokkal bonyolultabb feladat. A leírtak alapján úgy érzem, az emberiségnek a világvége feletti szomorkodása közben erre már nem jut ideje, és nincs vezető, aki képes lenne kimozdítani ebből az állapotból.

 

A másik táborban, a létszámát tekintve többszörös túlerőben lévő részlegeseknél, akik a mesterséges evolúció következő lépcsőfokát jelentik, érzésem szerint egy fokkal jobb a helyzet. Persze ők sem tudják kapásból pótolni az USA teljes népességét, de náluk megvan az akarat, hogy a puszta állagmegóvásnál többet tegyenek. Van működő erőművűk, és lehetőségeik szerint igyekeznek minél több rendszert ismét használhatóvá tenni – de ugye ez teljesen értelmetlen a közeli kihalásuk árnyékában.

 

A sorozat harmadik kötetében nem vártam ugyan a Jordan-Sanderson kettős által megírt befejezéséhez hasonló epikus lezárást, de azért reménykedtem egy hasonlóan nagy ívű befejezésben. Szerencsére nem kellett csalatkoznom, ráadásul a Napóleon 1812-es orosz visszavonulását idéző jelenetsor – kivált kánikulában olvasva – kellőképpen felkészített az utolsó pár fejezetre.

 

Mindhárom rész ismeretében úgy vélem, ez egy jól megírt poszt-apokaliptikus történet, amelynek sikerült ellensúlyoznia a főszereplő zsenge életkorából eredő műfaji és egyéb korlátokat. A szerző elmondása szerint a Kirát saját lányairól mintázta, talán ennek köszönhetően az ifjú hölgy cselekedetei bár időnként meglepőek (kettős szerelem például), azért megmaradnak a hihető kategóriában – elvégre tizenhat éves korában az ember tényleg művel meglepő dolgokat.

 

Utólag belegondolva Wells nemcsak egy jól megírt sztorival ajándékozta meg olvasóit, amit bevallom, én olvastam volna még egy ideig, hanem lehetséges megoldást is mutat egyes aktuális problémákra. Persze kiélezett helyzetben, amikor a választás lehetősége csak látszólagos, nem kunszt helyesen dönteni, de azért a trilógia harmadik részében nem teljesen egyértelmű a helyzet, mert fanatikusok mindenhol vannak, akik másként értelmezik a helyes döntés fogalmát.

 

A sorozat legfőbb erénye szerintem, hogy modern hangon dolgozza fel a témát. Nem mondom, hogy minden szempontból eredeti, de akit riaszt például a Hozsánna néked, Leibowitz! nyelvezete, vagy King Végítéletének burjánzása, annak jó választás lehet Wells műve. Márpedig az sosem árt, ha a fiatalok sci-fit olvasnak.