Főkép

A hajnali/reggeli heves esőzésnek „hála” sikerült dunsztosüveggé változnia mára a fesztiválnak, ezért igen sokan leginkább a légmozgásban és árnyékban gazdag helyeket részesítették előnyben a fesztivál látogatói közül. Itt kell revideálnom a tegnapi színpad-ülőhely történetet; az első napra előkerültek mindenféle ülőalkalmatosságok, így kellemes árnyékban fogtam neki a Világfalu Színpadon fellépő Cornerstone Roots koncertjének. Az új-zélandi reggae csapat a modern stílusú ska/roots/soul és reggae keverékéből építkező muzsikát játszik. Ugyan nem rajongok a műfajért és nem is valami világmegváltó dolgok szólt a színpadon, de bemelegítésnek tökéletesen megfelelt.

 

És ha már szóba került a Világfalu Színpad. Már tavaly kézzelfoghatóvá vált az érdeklődés nagymértékű lanyhulása a világzenei produkciók iránt és ez úgy látom, idén sem változott meg gyökeresen. Volt és lesz is majd egy-két olyan fellépő, akik biztosan megtöltik a deszkák előtti teret, egyelőre azonban három-négyszáz embernél többet nem tud bevonzani ez a böhöm nagy építmény. Talán ezért került idén a színpad jó pár méterrel közelebb a dombhoz, valamint a keverőtorony a színpadhoz. És gyanítom, ezért nem kapott kivetítőt a helyszín. Viszont igazán érdekes installációk kaptak itt helyet. Több – öt-hat méter magas – világító virág található errefelé és a domb aljában kapott helyet egy halom öntözőkanna, amelyeknek kifolyónyílásaiból egy-egy köteg üvegszál „ömlik” a földig, víz gyanánt. Éjszaka persze ezek is világítanak. 

 

Az új-zélandi reggae után az izraeli Yo Division lépett a színpadra. Egyedülálló klezmer zenéjük legfőbb eleme a huszadik század első feléről származó kelet-európai, menyegzői jiddis muzsika, de ezen kívül a repertoárra került pár sokkalta régebbi (pl. orosz és német nyelvű) dal is. Mind a közönség, mind a zenekar nagyon élvezte a produkciót, olyannyira, hogy a klarinétos Eyal Talmudi simán lejött a nézők közé zenélni. És még egy kis össznépi táncra is rávette a nagyérdeműt. Aztán egy „igazán részeg férfit” kértek a színpadra a közönség soraiból, hogy táncoljon végig egy nótát, majd pedig „igazán részeg lány” következett, amiből persze két lány lett. A koncert végén pedig a zenekar nem az öltözők/backstage irányába távozott, hanem kompletten kivonultak a nézőtérre, hogy ott folytassák a mulatságot.

 

A klezmer után egy kis cumbia következett az argentin La Yegros előadásában. Azonban nem szimplán tradicionális cumbia-t kaptunk. Egyedülálló módon, elektronikával ötvözve készültek a számok, így első kézből tapasztalhattuk meg, milyen is az, amikor a hagyomány találkozik a modern kor technikájával. Z barátommal nem vártuk végig az argentin hölgy produkcióját, inkább a Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol a Placebo fellépését szemléltük meg. Az angol rockbanda tevékenységét nagyjából a kezdetek óta figyelemmel kísértük egy ideig, a 2006-os Meds utáni lemezeik (Battle for the Sun (2009), Loud Like Love (2013)) azonban olyan változásokat hoztak számomra a zenéjükben, amelyek miatt „elengedtem a banda kezét”. Ha másért nem is, némi nosztalgia vagy visszaemlékezés miatt azonban kíváncsi voltam a produkcióra.

 

Amivel alapvetően nem is volt hiba. A zenekar három kísérőzenésszel lépett fel, akik legalább annyira odatették magukat a színpadon, mint a Brian Molko énekes vezette csapat. Igaz, a billentyűn és hegedűn játszó hölgy a koncert alatt végig olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, de ez mit sem csökkentett az élvezeti értéken.

 

Ami mindjárt az elején szembeötlő volt, hogy a számokat elég rendesen áthangszerelték, mégpedig oly módon, hogy a mostanság divatos mainstream felé húzzon a hangzás. Ez olyannyira jól sikerült, hogy ha nem is teltházat, de borzasztó sok embert vonzott a produkció. Az biztos, hogy a plusz hangszerek miatt néhol sokkalta teltebben, monumentálisabban megszólaló dalok már-már lenyűgözően grandiózussá váltak, én azért visszasírtam a régi hangzásvilágot. Ennek a „feltupírozásnak” köszönhetően még az eredetileg lassú dalok is középtempóra gyorsultak, mindössze vagy a nóta eleje, vagy egy kiállás erejéig kaptuk az originális tartalmat. Nekem ez annyira nem tetszett, viszont a teljesen vegyes felépítésű közönségnek igen és még a Skrillex-re gyúrók jelentős része is valamifajta mozgásba fogott, vagy legalábbis tapssal jutalmazta a Placebo produkcióját. (Amikor a koncert végén a zenekar előre jött meghajolni a „kifutóra”, a fentebb már említett zenészhölgy végre elmosolyodott a tömeg láttán.)

 

Az angolok produkciója után visszatértünk a Világfalu Színpadhoz, ahol a Maliból érkezett Bassekou Kouyate & Ngoni Ba koncertjét gondoltuk végignézni. A határozottan törzsi dobalapokra a lant ősének tekinthető ngoni-n játszott dalok szólaltak meg. Ráadásul ebből a hangszerből mindjárt négy is helyet kapott a zenekarban. Az érdekesnek tűnő produkciót igencsak lelkes közönség fogadta, akik rajongását egy cseppet sem törte meg a számok szokatlanul hosszú volta vagy az azokon belüli „ngoni szólók” kreativitása. Z-vel egy idő után kénytelenek voltunk megállapítani, hogy határozottan elálmosító hatást fejtett ki ránk ez az alapvetően cseppet sem altató zene, így viszonylag korán vágtunk neki a szokásos éjszakai jövés-menésnek a Szigeten…