Főkép

Mit tagadjam: nagyon vártam az idei Szigetet. A tavalyi évben annyi meglepetést, annyi csodát, annyi izgalmas élményt kaptam a fesztiváltól, hogy nem volt kérdés, akarok-e menni idén is – már csak azért sem, mert az előző esztendőhöz képest jóval erősebb zenei kínálat vár minden lelkes szigetlakót. Már egy hete lázban égek, izgatottan nézem, hogy mikor melyik programra is kellene ellátogatni, hogy még mellette beleférjen a többi érdekes helyszín is, olvasgatom, hogy milyen általam eddig ismeretlen előadókat is kellene megnéznem, úgyhogy amikor tegnap végül túljutottam a K-híd emberáradatán, és besétáltam a központba, már éreztem: jó helyen vagyok. Jó helyen vagyok, mert ez a hely nekem és mindenkinek szól: mindenkinek, aki ki szeretne szakadni egy hétig a mindennapokból, hogy helyette valami különlegeset, valami izgalmasat, valami csodálatosat, valami szabadot élhessen át. Merthogy erről szól a Sziget.

 

Az Ivan & The Parazol nyitotta meg a Nagyszínpad programját, amiről persze lehet vitatkozni, hogy mennyire volt jó ötlet: a közepesen ismert magyar bandát úgy nagyjából ezren hallgatták, viszont különösebb problémát nem is találtam a koncertjükben. A rendelkezésükre álló bő háromnegyed órát tisztességesen kitöltötték, alapvetően hangulatos, de számomra nem különösebben izgalmas rock’n’roll zenéjük pedig igen kellemes volt, miközben a Sziget borkínálatát tanulmányoztuk A. kollégával. Az együtteshez fűződik egyébként az idei Sziget promóciós dala, vagy ha úgy tetszik, himnusza, a „Together”, ami mondjuk a Nagyszínpadon igen jól szólt, csak sajnos egyelőre még hiányzott a tömeg, hogy sok ezren üvölthessék a refrént (ez amúgy más helyszíneken is igaz volt még ekkor, a Belmondora sem voltak például sokan kíváncsiak a magyar zenei helyszín délutáni óráiban).

 

Aztán kis csúszással színpadra lépett a Leningrad, és végre olyan buli alakult ki, ami immár méltó a Nagyszínpadhoz. Méghozzá megérdemelten, az orosz zenekar ugyanis eszméletlenül hangulatos zenét játszik: igazi ska, nyakon öntve némi lendületes világzenével és persze az orosz indulókkal, hogy ebből az egyvelegből valami elképesztően szórakoztató kerekedjen. Erre persze rá is játszanak, Szergej Shnurov frontember marcona kinézete és rekedtes hangja (a valószínűleg igen trágár szövegekkel) szinte tökéletes alapot biztosít, amire aztán a többiek nyugodtan építkezhetnek: a női énekes kirobbanó, népzenében gyökerező hangja épp olyan nagyszerűen passzol ide, mint rézfúvósok ereje vagy a vicces kedvű dobos gesztusai. Az immár többezresre duzzadt közönség is díjazta ezt a stílust, tényleg mindenki ugrált, táncolt, tombolt – máshogy nem is nagyon lehet hallgatni a Leningrad nem mindennapi zenéjét.

 

A folytatásban a The 1975 lépett fel, akikről igazság szerint gyakorlatilag semmit nem tudtam, legfeljebb annyit, hogy valamiféle fúziós rockzenére számíthatok. Nem mintha a koncert felén túl sokkal okosabb lennék: az egyébként is elég lírainak tűnő rockot még tovább lágyítják diszkós és popos elemekkel (sőt, szaxofonnal!), amit (a fiatal lányok legnagyobb örömére) a frontember, Matt Healy érzelmekben gazdag hangja olvaszt egybe. A végeredmény elsőre érdekes és karakteres, aztán egy idő után (főleg a lassabb számoknál) már kissé unalmasnak érződött számomra: tovább is álltunk D. barátommal, hogy valami keményebbet keressünk. Szerencsénkre eközben már javában zúzott a Road a hosszú nevű Petőfi Rádió - Volt Fesztivál Színpadnál, ahol ráadásul meglepően sok ember fogadott – mint ahogy a banda is megjegyezte, ők sem várták, hogy ilyen sokan lesznek ebben a még mindig inkább délutáninak, mint estinek számító sávban. A dalok ráadásul jól szóltak, a metal pedig egyébként is hiánycikk a fesztiválon, úgyhogy legalább a magyarok örülhettek a koncertnek.

 

A végét mondjuk már nem vártuk meg, ugyanis kezdődött a Nagyszínpadon az est általam legjobban várt produkciója, az idén 25. születésnapját ünneplő Tankcsapda. „A szemem alatt már ott van néhány ránc, / Én mégis az vagyok, akinek engem látsz!” – találtam meg olyan negyed kilenc tájban a koncert mottójának beillő sort, ugyanis bár szemmel láthatóan Lukács Laci sem lesz fiatalabb, ők még mindig Magyarország első számú rockzenekara. Olyan 12-13 évesen voltam életem első és tegnapig az egyetlen Tankcsapda-koncertjén, ami bár hatalmas élmény volt a tankok által uralt kamaszkoromban, utána valahogy mégis elsikkadt ez a hatás, olyannyira, hogy az elmúlt évek munkássága szinte teljesen kiesett. Ezért aztán azt hittem, hogy nagyobb részben a nosztalgia jegyében fog eltelni ez a másfél óra, de mégsem így lett: pillanatok alatt maguk alá gyűrtek a tankok, úgyhogy elég hamar azon kaptam magam, immár én is ott üvöltöm a klasszikus számokat.

 

Persze ahhoz képest, hogy anno az egész koncertet végigkiabáltam, most talán minden második számnak tudtam csak a szövegét, és a verzék már ott is igen homályosak voltak, de ez talán nem is fontos: a lényeg a hangulat, az élmény, amire pedig most sem tudok panaszkodni. Nem mintha olyan sok változás történt volna: Lukács még mindig ugyanúgy felfele üvölti a számokat a mikrofonba, a Cseresznye helyére érkező Sidi jól láthatóan könnyedén elsajátította a rockgitáros-pózokat, Fejes még mindig eszement módon dobol, mellettem két srác pedig „hol a pogo?” felkiáltással haladt el, így aztán legfeljebb a vizualitás terén történtek előrelépések. Már az első dalnál, a „Rock a nevem” közben előtörtek az első lángcsóvák a színpadból, és innentől kezdve nem volt megállás: a Tankcsapda hozta a teljes születésnapi turné-felszerelést, ledfallal, füstgéppel és persze további lángoszlopokkal (abból sosem lehet elég).

 

A közönség egyébként mindezt díjazta is, elég sokan megjelentek az ugyan rövidített, de mégiscsak 25. születésnapi koncert alkalmából, ráadásul a tizenéves fiataloktól kezdve a már negyven pluszos korosztályig elég széles réteg gyűlt össze (ráadásul mivel a dalválogatás is hasonlóan széles volt, mindenki talált neki tetsző számokat). Nem is ragoznám hát tovább: számomra a Tankcsapda még mindig ugyanolyan jó, mint régen, és hát azt is egészen döbbenetesnek tartom, hogy könnyedén ellopta a show-t a folytatásban következő Blink-182-től. Akik viszont a tankokkal ellentétben teljesen kimaradtak serdülő éveimből, úgyhogy nem is lelkesedtem különösebben, amikor kiderült, hogy jönnek hozzánk: ennek megfelelően ugyan végighallgattam a koncertjüket, de csak a partvonalról, és igazság szerint nem is nyűgözött le annyira (azért a dalok közti szövegelésekre rendszeresen felkaptam a fejem, mint ahogy a ráadásban kigyulladó „Fuck” feliratra is). Persze az olyan harmincezer fesztiválozó, aki végighallgatta a Nagyszínpad előtt Travis Barkeréket, egészen biztosan nem csalódott…

 

Zárásképpen újra a magyar helyszín felé vettem az irányt, ahol hamarosan kezdett is a Leander Rising, ám nem is akárhogyan: ezúttal akusztikus formációban. Ezzel kapcsolatban azonban előjött az a sarkalatos pont, ami tavaly is gond volt a Magyar Színpadnál: a hangosítás. Bár reménykedtem abban, hogy idén az új helyszín miatt az emiatti morgolódás kimarad, sajnos most mégsem voltam megelégedve – ellenben a Leander Rising akusztikus változatában kifejezetten sok lehetőséget láttam, élveztem az erős, kemény számokat, hatásosak voltak, csak valahogy sosem volt az igazi a hang. Egy idő után meg is elégeltem, és inkább megcsodáltam még kicsit a Sziget díszkivilágítását: idén tényleg minden fára, minden sétányra költözött valami látványosan szép, a központ tájékán például nyitott esernyők alatti izzók szolgáltatták a hangulatvilágítást. Merthogy a koncerteken túl a Sziget még mindig verhetetlen ebben a „minden bokorban van valami egyedi és különleges” stílusban – mindenki legnagyobb örömére. Nagyszerű nyitása volt ez a 22. Sziget Fesztiválnak, nagy lelkesedéssel nézek a további hat nap elé is. Hiszem, hogy sok csoda vár még rám.