Főkép

A Garmann nyara egy rendkívüli, különleges gyerekkönyv volt, és akkora sikert aratott, meg annyi díjat kapott, hogy sorozat lett belőle. Ez itt a második, és ahogy látom, van egy harmadik is, remélem, azt is olvashatjuk majd magyarul.

 

Garmann már iskolás, úgy látom, magának való gyerek, akit nevezhetünk átlagosnak, álmodozónak vagy épp hősnek is, nézőpont kérdése. Márpedig Stian Hole könyveiben a nézőpont egészen sajátos. Mind a szöveg, mind a képek azt mutatják, ahogy egy ekkora gyermek láthatja és értelmezheti a világot – a híres-neves gyermeki bölcsesség épp úgy benne van a Garmann történetekben, mint az, hogy egy hat évesnek nincsenek szavai, fogalmai bizonyos dolgokra, amikre a felnőtteknek igen. A képi világ szürreális, kollázs-szerű, s közben mégis realista, felnagyítva, kíméletlen őszinteséggel mutatva be olyan dolgokat is, amikre a felnőtteknek nincsenek szavaik.

 

Garmannt némileg terrorizálja az utcájuk menő gyereke, és összeakad az utca vén bolondjával is – két olyan momentum, ami sokak életében előfordul. Garmann mindezeket nem értelmezi, mindezekre nem úgy reagál, ahogy egy felnőtt tenné. Viszont belefér az ő világába (mely egy norvég kisváros, de az egész univerzum egyben) – és beépíti, elfogadja, így tesz velük, nem máshogy. És ebben a világban, mint minden gyermekében, akinek jut valamiféle, gyermekkornak nevezhető idő meg tér, a hétköznapi dolgok lehetnek csodásak, az útszéli gyomok izgalmasak, az ikerlányok mosolya vicsor, a vén bolond pedig bölcs. Meg ilyenek.

 

Hole végtelenül egyszerűen és mélyrehatóan ír, ahogy csak a skandinávok tudnak (ezt már az első résznél is leírtam), és így ez a részint szemet gyönyörködtető, részint kissé ijesztő-fura, tíz perc alatt kiolvasható kötet azok közé kerül, amiket az ember újra meg újra elolvas. Az benne a jó, hogy semmit nem magyaráz, de mindent elmond, amit kell. Úgyhogy nagyon tudom ajánlani minden felnőttnek, s főleg szülőknek, hogy emlékezzenek általa, (m)ilyen is gyereknek lenni.