Főkép

„Teljesen jelentéktelen, szokásos péntek délután volt a trópusi Panamavárosban egészen addig, míg Andrew Osnard be nem robbant Harry Pendel üzletébe, hogy mértéket vetessen egy öltönyre. Mielőtt berobbant, Pendel volt valaki. Miután Osnard kirobogott, Pendel már egészen másvalaki volt. A két időpont között pedig összesen hetvenhét perc telt el, az ecclesi Samuel Collier által készített mahagóniburkolatú óra szerint, mely egyike volt a számos antikvár berendezési tárgynak a Pendel & Braithwaite Co.-nál, Limitada, Királyi Úriszabóság, egykor a londoni Savile Row-n, jelenleg a Vía Espanán, Panamavárosban.

Vagyis majdnem ott. Annyira közel az Espanához, hogy az már egyre megy. P&B, a jó hangzás végett.”

 

Hetvenhét perc – néha ennyin múlik. Egy ember jövője, egy város jövője, egy képlékeny társadalmi-politikai berendezkedésű állam jövője. Hetvenhét perc, két kisember, egy „királyi úriszabóság”, mely tán sosem létezett, egymásba gabalyodott hazugsághálók és egy nagy adag becsvágy – John le Carré szatirikus kémthrillerében ennyi kell a robbanásveszélyes elegyhez. Mindez az ezredforduló előtti Panamában, mely a Csatorna helyi kézbe kerülésének lázában ég – politikai pártok jönnek és mennek, helyi és nemzetközi erők jelentik be igényüket a Csatornára, hangzatos szónoklatokat visszhangoznak a rádiók, üzletek köttetnek és tüntetések veretnek le, miközben a világ számos titkosszolgálata ugrásra készen figyeli, mikor foglalhatja el a kivonuló amerikai csapatok helyét.

 

A britek sem tétlenkednek – idejekorán odaküldik a fiatal Andrew Osnardot, hogy tartsa rajta a szemét a panamai politika eseményein. Cseppet sem mester-kémünk nem is tétlenkedik: megérkezése után rögvest nekiáll becserkészni a legígéretesebb vadat, aki a leendő panamai kémhálózata feje lehet, s egyúttal megnyithatja a pénzcsapokat a nagy víz túloldalán – Harry Pendelt. A szabót, aki mindenkinek szabott már legalább egy öltönyt Közép-Amerikában, aki számít: bukott diktátoroknak, tábornokoknak, pártvezéreknek, üzletembereknek és botrányhősöknek. Az ő ollója szabta méretre a panamai elit jó részét – akit nem, azon meg is látszik. Pendel a város szeme és füle: bejáratos minden oldal prominenseihez, szalonjában a legkülönbözőbb információforrások fordulnak meg, két igazítás között elfecsegve titkos viszonyokat, korrupt üzletek részleteit, politikai machinációk terveit. Hiszen a szabó csak hallgat – diszkréciója közismert.

 

Nem csoda hát, hogy ő a legtökéletesebb áldozat Osnard játékához: s hogy zsarolni is tudja mivel, csupán hab a tortán. Elkezdődik hát kettejük cirkuszi mutatványokkal felérő zsonglőrködése – információval, pénzzel, összeesküvésekkel, Csatorna iránt érdeklődő japán üzletemberekkel, korrupt politikusokkal, forrongó diáklázadással. Ja, hogy mindennek a fele sem igaz? Kit érdekel… A cél ugyebár szentesíti az eszközt. Már-már jót kacagnánk azon, ahogy fifikás úriszabónk, ez a megzsarolt kisember, aki mást sem szeretne, mint nyugodtan élni tökéletes feleségével és két szép gyerekével, hülyére veszi ezt a felfuvalkodott oxfordi zsúrpubit – ám sajnos tudjuk: egy le Carré-krimi, legyen bármily kacagtató, jó eséllyel kétségbeejtő végjátékba fordul. Nincs ez másként A panamai szabó esetében sem – élvezettel vegyes szörnyülködéssel olvassuk, ahogy Panama szabója (az eredeti cím – The Tailor of Panama – épp egy hangyányival kifejezőbb) a maga képére szabja, igazítja, tűzi, varrja a panamai belpolitikát; ugyanakkor tudjuk jól: teljesen mindegy, mit csinál, így is, úgy is a brit titkosszolgálat malmára hatja a vizet.

 

Mert hát a nagy büdös igazság az, hogy fikarcnyit sem számít, mi igaz és mi nem – a lényeg, hogy legyen ürügy beavatkozni és átvenni a CIA játszóterét. Hogy a kémhálózatunk nem létezik, a kémünk egy aljas csaló, a diákok nem lázadnak és a politikusok sem egytől egyig korruptak, az egy ponton túl már senkit nem érdekel – ám hogy honnan nézzük azt a pontot, az a nem mindegy. A zavaros vizeket elhagyó brit diplomaták szemszögéből: kitüntetések és szép nyugdíj, esetleg zsíros új kinevezés van a túloldalon; Pendel szemszögéből meg a keserű valóság: hogy ami ártatlan svindlinek indult, az jóvátehetetlen bűnökbe, emberéletekbe, véres megtorlásba torkollhat. Mert legyen bármily fifikás, formálja a valóságot bármily ügyesen a saját képére, a nagypolitika játszóterén akkor sincs esélye.

 

Végig drukkoltam ennek a Pendelnek, hogy megmutassa: legyen bár igazi, tőről metszett kisember, van esélye labdába rúgni a nagyok mellett – s mi tagadás, baromira élveztem, ahogy átverte a Céget. Sajnos-szerencsére azonban le Carré még a legszórakoztatóbb könyvében sem hazudtolja meg önmagát, és nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy meghagyja az illúzióimat. Ha jól belegondolok, épp ezért szeretjük.