Főkép

A jól megérdemelt pihenés után újra összegyűltek a Tündérboszorkány című könyvből ismerős diákok, hogy immár ötödikesként folytassák tanulmányaikat. A nap kérdése számukra vitathatatlanul a „Ki lesz az új osztályfőnök?”, mivel Marika néni, az eddigi osztályfőnök negyedik év végén elbúcsúzott tőlük. Nem kell sokáig találgatniuk, hiszen amikor az ajtón belépő Klott Kálmán tornatanár üvöltve üdvözli őket, a rémülettől mindenki lebénul. Legvadabb rémálmukban sem képzeltek ilyen borzasztóságot, elvégre ki vágyik olyan szadista őrmesterre, aki sem kíméletet, sem együttérzést nem ismer, csak elvégzendő tornafeladatokat és hasonló kegyetlenségeket. Egyértelmű a válasz: senki. Ennek köszönhetően mindenki leszámol ifjú életével, és felkészül a legrosszabbra, négy év közösen eltöltött borzalomra.


Ebből a szorult helyzetből még a mindenki által szeretett Kedves (korábban Morcz) Aranka könyvtáros (és tanévkezdéstől már magyartanár is) sem képes kivarázsolni a diákokat, így más lehetőség nem lévén marad a magolás, valamint a fogcsikorgatással kísért szenvedés. A közmegegyezés szerint ez lesz a legrémesebb és leghosszabb iskolaév. Hacsak valami csoda nem történik…

Bosnyák Viktória az előzményekhez képes jóval nagyobb terjedelemben, sok-sok szeretettel ábrázolja az ötödikesek kamaszodó csapatát. Nyelvezete mit sem változott, szokása szerint bőven használ többjelentésű szóösszetételeket, amiket azonmód meg is magyaráz. Ezzel ugyan megtöri a történet folyamatosságát, ám cserébe állandóan beszélgetésbe bonyolódik az olvasóval. Ez a megoldás elsőre talán zavaró lehet, elvégre az írók általában magukra hagyják az embert, ismerkedjen önerőből a könyvvel, de pár fejezet után ezt inkább helyi jellegzetességként, mintsem útakadályként fogtam fel.


A meseszerű környezetben még inkább meseszerűek a diákok, hiszen meglepően komolyan veszik az iskolát, a magánügyeik és szórakozásaik háttérbe szorulnak a tanulás mellett. Ez nem tudom, mennyire általános manapság (úgy vélem, nem az), de cseppet nem csökkenti a könyv értékeit.