Főkép

Ahogy a főszereplőnek, úgy nekem is összeszorult a szívem az előző kötet végén: átéreztem a feszültséget, hogy csupán egy apróságon múlt az élete; átéltem vele együtt a szíve fájdalmát, a választottjával kapcsolatban érzett veszteséget, az elkeseredettségét; és persze megértettem, hogy nem szívesen akarja teljesíteni a kötelességét, de a helyzet alakulása, a származása nem biztosít számára más lehetőséget. Vagy ez, vagy pedig...

 

Az ismert körülmények, a sötét és gonoszsággal teli világ, az elvárások mind-mind egy olyan folytatás lehetőségét rejtették magukban, amelytől minden egyes alkalommal izgalom és borzongás futott rajtam végig, amikor csak megláttam a második rész borítóját vagy hallottam egy-egy hírt a megjelenésről – nem meglepő hát, hogy várakozásokkal telve vettem kezembe a regényt.

 

Ott kapcsolódunk be az eseményekbe, hogy Anna igyekszik megfelelni annak az életvitelnek, amelyet az elvárások szerint teljesítenie kell, de a jelleméből adódó kettősség miatt cselekedetei eléggé ellentmondásosak, ráadásul még Kaidan hiányát, illetve érdektelenségét is el kell fogadnia és fel kell dolgoznia, márpedig ez még jobban megviseli, mint a bulizás, valamint annak következményei. Mindennapi teendőiből egy különleges látogató és az általa továbbadott prófécia zökkenti ki – az ősi szöveg vélhetően róla szól, a megfogalmazott cél pedig nem kevesebb, mint a világ jobbá tétele. Bármennyire is különleges lény Anna, annak megvalósítása, amit a jövendölés szerint el kell végeznie, nem lehetséges szövetségesek nélkül, ezért az apja segítségével belefog hasonló gondolkodású és hozzáállású társak felkutatásába – kísérőül pedig Kopano szegődik mellé.

 

Fortyognak bennem az indulatok, mert az előző kötet befejezése és a prófécia által adott feladat miatt egy végtelenül sötét és feszültségekkel teli történetre számítottam, de nem egészen ezt kaptam. Anna és Kope utazásának következményeként ugyan újabb érdekes szereplőkkel ismerkedhettem meg, de az izgalmat és az újdonságot elhomályosította a lány érzelmeinek folyamatos elemezgetése és persze az aktuális helyzetre adott reakciói, amelyek a későbbiekben további komoly érzelmi bonyodalmakat szolgáltattak.

 

Az egyik lehetséges szövetséges, Zania karaktere és háttértörténete elsőre érdekesnek tűnt, de a megformálása mégsem sikerült annyira jól, mint a fiúk, Blake és Flynn személyiségének kidolgozása. Szerencsére ezt tudja valamennyire kompenzálni Kopano, akinek az egyénisége is mindinkább kibontakozik, a vele kapcsolatos információk izgalmas színfoltjai a történetnek, kellőképpen felborzolták a fantáziámat és a várakozásaimat. Kaidan csak egy-egy jelenet erejéig bukkant fel a történet nagy részében; már túljutottam a kötet felén, amikor végre állandó szereplővé vált, ekkor azonban a személye kellő mennyiségű érzelmi feszültséggel töltötte meg a lapokat. Mindezekből is látszik, hogy a történet inkább az érzelmekre, az azokból fakadó konfliktusokra és romantikus helyzetekre helyezi a hangsúlyt, a hercegek és suttogók uralta világot, a gonosz lények kegyetlenkedéseit csupán háttérként használja fel a szerző, de nem igazán aknázza ki az általa teremtett világ alapjaiban rejlő lehetőséget. Cserébe viszont ott vannak a fiúk, akik nemcsak a hősnő figyelmét képesek elterelni, hanem az olvasókét is. Na, és persze ott van Beliál, aki számomra az egyik legnagyobb rejtélyt jelenti a titokzatosságával, folyamatosan elkápráztat azzal, ahogy földöntúli érzékét felhasználva mesterien lavírozik a többi herceg, az igazán rosszindulatú intrikusok között.

 

Sajnáltam és egyben bosszantott, hogy a szerző több esetben a saját maga által megteremtett világ törvényeinek ellentmondva cselekedett és alakította az eseményeket. Kétségtelen, hogy a történet olvastatja magát, képes elfeledtetni a hibáit, és a lassú bevezetés, valamint az érzelmekkel teli jelenetek után – mint az első rész esetében – most is felpörögtek az események, és ismét egy olyan befejezést kaptam, ami miatt érdekel a folytatás, az egész kaland vége. Tudom, hogy furcsán hangzik, de még akkor is így érzek, ha alapból azt gondolom, hogy ez a kötet csupán a világ bemutatása és a végső összecsapás közötti átvezetés, amolyan langyos elbeszélés, amely csak helyenként parázslik fel – és akkor is csak mértékkel.

 

Többször megfordult a fejemben, hogy határozottan jót tett volna a regénynek a váltott nézőpont, amelynek eredményeként nemcsak Anna, de Kaidan vagy éppen más szereplők gondolatait is megismerhettem volna. Ez a vágyam ugyan most nem teljesült, de még van remény, ugyanis léteznek kiegészítő történetek – éppen csak novellányi, fejezetnyi hosszúságban –, amelyek Kaidan szemén át mutatnak be olyan eseményeket, mint a két főszereplő első találkozása vagy a Halloween-parti jelenete, ráadásul pontosan azokat a részeket tartalmazzák, amelyek szerintem érdekesebbé, összetettebbé tehették volna az eddig olvasottakat (mint Kope és Kaidan szíriai kalandja). Csak remélni tudom, kedves kiadó, hogy tervezik ezeknek az extráknak a megjelentetését is!

 

Addig is azonban hátra van még a befejező kötet, amelyet a főszereplők előtt álló feladat miatt csak eseménydús és érdekes történetként tudok elképzelni – a lehetőség adott, hogy így legyen, én pedig majd be is számolok róla, hogy miként alakult a fiatalok sorsa, ah eljön az ideje…