Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

Enrique Iglesias: Bailando

 

2014. márciusában jelent meg Iglesias tizedik nagylemeze (Sex and Love) aminek az egyik érdekessége, hogy a „Bailando” már a hatodik kapcsolódó kislemezként került a boltokba, s egy szerényebb kerekasztal kellett a nóta körül bábáskodó szerzőcsoportnak és az előadóknak – merthogy ezúttal nem egyedül kívánta megremegtetni a női szempillákat a jövőre negyvenéves dalnok, hanem segédcsapatokat vett igénybe a nagyobb hatás érdekében. Ez az elképzelés teljes mértékben érvényesül a klipben, nagyszámú táncos igyekszik nagykiadós tervezés szerint átadni valamit a latin életörömből – s meglepő módon ez sikerül is nekik. Vízparton, lepukkant folyosókon, utcákon, alagutakban rengeteg fiatal táncol (modern és flamenco stílusban) és énekel, a ritmus kellőképpen egyszerű, de mégis húzós, egyszóval minden a nóta előnyére válik. Semmi extra (hacsak Iglesias „labdakezelését” nem tekintem annak), de működik, megtekintés közben tényleg táncolhatnékja támad az embernek – s nem utolsó sorban, amikor ezeket a sorokat írom, már majdnem hatvanmillió megtekintésnél jár a klip.

 

 

 

5 Seconds Of Summer: Don’t Stop

 

A fura nevű együttest 2011-ben alapították Ausztráliában, és évek munkájával nem csupán nagykiadós szerződéshez jutottak, hanem a többi kontinensen is egyre népszerűbbek. Ehhez képest fura, hogy csak idény nyáron jelenik meg az első nagylemezük. A tipikusan angolszász pop-rock muzsika egyik erénye, hogy megvan benne az egynyári popslágerek fülbemászóssága, további pontokat pedig a hihetetlen energikusságuk miatt kapják.

A második kislemezként megjelent nótához egy ütős videót készítettek, amelyben a négy srác szuperhősnek öltözik, és megpróbálja jobbá tenni a hétköznapokat. Persze attól, hogy négyen „pizsamát” húznak magukra, még nem válnak képessé emberfeletti dolgok végrehajtására, miként azt hamarosan látjuk – egyszóval van itt kikacsintástól kezdve a paródiáig minden. Arra pedig tényleg csak négy elborult fiatal csávó képes, hogy nindzsákat szerepeltessen a klipjében. A végeredmény egy ütős, erőteljes pop-rock látnivaló, aminek megtekintése után nem csodálkozom, hogy az ausztráloknak ennyire tetszik az együttes.

 

 

 

Tarja Turunen & Mike Terrana: Witch-Hunt

 

Emlékeim szerint az előző zenenézőben örvendeztem a páros DVD lemezének – időközben a kiadó csatornájára felkerült egy nóta a koncertről, így alaposabban kiélvezhetjük e nem mindennapi páros produkcióját. Tarja hangja egyszerűen lehengerlő, amihez kiváló aláfestést ad a nagyzenekar is. Saját szerzeményről lévén szó, ezen annyira nem csodálkozhatunk, de az áthangszerelés mindenképpen dicséretet érdemel. Ezt tényleg érdemes komolyabb hangrendszeren és kellő hangerőn végigfülelni, hiszen kellő teret kapnak a nagyzenekari hangszerek, bennünket meg felváltva simogat a hol rejtélyes, hol katartikussággal kacérkodó hangulat. A szokásos öltözetét nélkülöző, de persze jellegzetes frizurájától meg nem váló Mike Terrana pedig annyi dinamikát pumpál az egészbe, amennyitől az még megmarad visszafogottan misztikusnak, de már felsejlik, hogy a háttérben azért mocorognak a visszafojtott indulatok. Muszáj lesz megnéznem a teljes koncertet.

 

 

 

Alice Sara Ott / Francesco Tristano: Scandale

 

Klasszikus zene sajnálatosan ritkán kerül a rovatba, ezért örömmel mutatom be a Deutsche Grammophon Kiadó két zongoristáját. A kettős közös játéka egyszerűen bámulatos, nemcsak az látszik egyértelműen rajtuk, mennyire élvezik a közös muzsikálást, hanem az is, hogy mennyire ösztönzőleg hatnak egymásra. A felfokozott dinamikájú vágás nemcsak a zene ritmusát veszi fel (időnként úgy éreztem, mintha egy táncos popvideó vágóját ültették volna a pult mögé), hanem visszaad valamit abból az extázisból, amit az előadók menet közben átélnek. Efféle klipekkel szerintem van esély arra, hogy a hangversenytermeket elkerülő tömegek is közelebb kerüljenek a klasszikus zenéhez.

 

 

 

Dio: Strange Highways (koncertfelvétel - 1993)

 

Azon lehet vitatkozni, hogy a pár éve elhunyt Ronnie James Dio hosszú pályafutása alatt mikor volt a csúcson, és a nemes egyszerűséggel Dio névre elkeresztelt együttesének melyik felállása tekinthető a legjobbnak, de ennek igazából ma már nincs jelentősége. A lényeg az, hogy jópár emlékezetes nótával és albummal ajándékozott meg bennünket. Az életműben pedig még mindig akadnak kevésbé ismert gyöngyszemek, legalábbis én alaposan meglepődtem, amikor az egy évvel a második Black Sabbathos korszaka után rögzített Strange Highways turnéról készül videót első ízben megnéztem. Ez a szám annyira Black Sabbath, hogy Ozzy sem énekelhetné különbül. Komor, pincéből felkúszó hangulat, doom minden sarokban. Ezt a setét atmoszférát kissé lerontja a vidoran mosolygó Tracy G gitáros (a szólója meg azt a hajdanvolt korszakot idézi, amikor még jutott idő efféle mutatványokra) – no és persze az a rebellis gondolat, hogy most jól áll ez az előadásmód Dionak, vagy sem? Egyelőre nem tudtam eldönteni.

 

 

 

Mundeyan Ton Bachke Rahin: Amb Laine

 

Ilyen is csak Indiában történhet meg. Ez a klip egy filmből származik, ami azért jött létre, mert pár filmes ember meghallgatta Panjabi MC egyik számát. Ennek hatásra csináltak egy romantikus vígjátékot, amit sajnos sosem fogunk látni a hazai mozikban, miként a tévécsatornák sem sugározzák majd, pedig a videó alapján szórakoztató lehet: van benne humor, féltékenység, szerelem, fiatalság – kell ennél több egy nyári moziba? A zene egyébként azért tetszik, mert egyértelműen bhangra elemeket tartalmaz, és ellentétben Széchenyi Zsigmonddal, rám kifejezetten élénkítő hatással van az ilyen muzsika.

 

 

 

The Janoskians: Real Girls Eat Cake (Explicit)

 

Úgy tűnik, az ausztrálok most vesznek elégtételt az eddigi mellőzésért, hiszen itt van még egy fiúbanda kenguruföldről. Az ismerősen csengő név ellenére semmiféle magyar kapcsolattal nem rendelkező The Janoskians elnevezés gyakorlatilag betűszó, a hosszúra nyúló Just Another Name Of Silly Kids In Another Nation kezdőbetűiből áll össze. Ilyen felvezetés után nem csoda, ha nem egy doom együttesről van szó, hanem a pályafutásának elejét humoros videókkal indító csapatról.

Az idén megjelent harmadik kislemezük videója egy őrült képorgia, amit röviden úgy tudok beskatulyázni, mint pár tinédzser elborult képzelgése az ötperces randikon történtekről. A két és fél perces produkció alatt annyi közhelyes nőfigurát vonultatnak fel, hogy biztos kiverik a biztosítékot pár feminista szervezetnél (és a szókimondó szöveggel). Mindezek ellenére a végeredmény határozottan vicces, amit csak alátámaszt az a vidám reggae/ska muzsika, amit a néznivaló alá kevertek. Ráadásként egy apró sztori a népszerűségükről: idén februárban találkozót szerveztek New York városában, amire húszezer rajongó érkezett, hogy találkozzon és dedikáltasson velük, nem semmi forgalmi dugót és felfordulást okozva ezzel.

 

 

 

David Garrett: Caprice

 

Erre a hétre még egy klasszikus zene jutott, köszönhetően David Garrett német csodahegedűsnek. Tavalyi második lemezéhez kapcsolódik ez a felvétel, amelyen bárki megcsodálhatja azt a virtuozitást, ahogyan hangszerén játszik. Többek között őt tartom alkalmasnak arra, hogy a klasszikus zenét kimozdítsa a hangversenytermek zárt világából, és mindennapjaink részévé tegye. A fekete-fehér klip érthető módon a művészre koncentrál, aminek köszönhetően a nézőnek csak azt kell eldöntenie, hogy a hegedűre vagy az előadóra fókuszál – tulajdonképpen mindegy mit választ, valamiről biztosan lemarad. Az mindenesetre ígéretesen hangzik, hogy Garrett újra a klasszikus zene felé fordult.

 

 

 

Wakadanna: 欲しいものなら

 

Ritkán ugyan, de előfordul, hogy egy korábban általam még sosem látott/hallott együttes vagy zene fél perc alatt elvarázsoljon, és attól kezdve nem foglalkozom sem a nyelvi korlátokkal, sem a műfaji hovatartozással. Egyszerűen hagyom érvényesülni a kompozíciót, és azonmód felveszem a kedvenceim közé, akiket a lehetőségeimhez képest szemmel tartok.

A japán Wakadanna énekessel történt találkozásom pont ilyen esetnek bizonyult – ráadásul nemcsak azért, mert külsőre kísértetiesen hasonlít az egyik szomszédomra, hanem azért is, mert átjött valami az előadásának mágiájából ezen a koncertfelvételen. A zene hol reggae, hol punkos valami, a maradék időben pedig lazaság, fogós refrén, egyszerűség. Mindez nagyon illik az 1976-ban született Wakadanna (polgári nevén Shinra Shinji) orgánumához. Bár egyesek szerint a refrén hatalmas koppintás, ez nem érdekel, nekem ez így tetszik.