Főkép

Tényleg elképesztő a szabadság mértéke, amit Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint egymásnak enged a színpadon! Sokadszor látom őket, de még mindig meglep a mérték: az a merész bátorság, ahogyan eltávolodnak a hatalmas munkával gyémántszerűre csiszolt dalok „eredményétől” a spontánba, további formálódásra adva esélyt fellépésről fellépésre a daloknak. El tudom képzelni, ahogyan a próbákon elvetik e változások csíráit, a megszerzett tudás, az új felfedezések, egy-egy csábító játékmód hívásának engedve, hogy aztán teszteljék rajtunk, koncertjeiken ránk engedve akár túlzásokig, vadhajtásokig bátran az így megváltozót. Elképesztő az egymásnak engedett szabadság mértéke, s talán ettől is egyre inkább ők is mértékké – pontosabban mércévé válnak a szememben. És megmutatóivá az egyik útnak, hogyan ne legyen az alkotó ember önmaga nagyságának merevült szobrává…

 

A Belvárosi Színház intim közegű terében adtak koncertet a minap – a focirajongók lemaradtak róla, s talán azok közül is sokan, akik még nem vették észre ezt a szabadságfokot. Akik nem vették észre még: a duót élőben hallgatni minden esetben másként ragyogó, estéről estére más élmény. Veronika és Bálint hangsúlyt fektetnek rá, hogy alkalmanként valamilyen újdonsággal is kedveskedjenek a rajongóiknak, ezen az estén három új, általuk játszott dal is koncertnyilvánosságot kapott – a játszótársak egy-egy szólója, ahogy azt a felvezetésben hallottuk (bár az egyik azóta megduósodott…), és Nina Simone „Feeling Good”-jának feldolgozása. De higgyétek el, nem elsősorban az új dalok előadása jelentette az igazi újdonságot, hanem a koncert után is bennünk lüktető új ízek a régi dalokban.

 

Gyémánt Bálint – amennyire én hallottam – még soha nem szaggatta-ritmizálta ennyire a riffjeit, s főleg a basszusjátékát. Még lüktetőbbé téve az egyébként is sodró hangulatú dalokat is, mint amilyen a „Perilous” – ez a dal egyébként nemcsak a játékmódban és felépítésben mutatott újat, de mintha itt a szöveg is másként szólt volna, mint a felvételen, vagy az eddigi koncerteken. Bálint valahogy mindig megtalálja azokat a szívdobbanásnyi, pillanatra minden hangot lefojtó szünethelyeket, azokat a kihagyásokat, amitől egy sokkal teljesebb ritmizáltság élménye áll fel. Egyre többször ritmizál a pillanatnyi csenddel… És végre láttam, hogyan hagyja meglepni magát – mert bár láthatóan nagy tiszteletben tartja Veronika „elszabadulásait” (amelyek olykor a végsőkig, vagy azon túl is elmennek egy-egy dallam útján), ennyire nyilvánvalóan még egyszer se tűnt fel a húrok felett lebegő, visszatartott kéz, a mosoly a szájsarokban. Hogy aztán amikor mégis (szerintem Veronika által sem várt helyen) belépett a gitárral, valami az addig hallhatóhoz teljesen odamérhető minőségű elszabadulást finomítson a maga eszközeivel a dalba.

 

Mert bizony Veronika egyre kegyetlenebb bátorsággal szabadul – ami nem azt jelenti: eddig ne merte volna meglépni énekben a váratlant; csak azt: a rengeteg új, tanult elem mintha most egy óriási katlanban fortyogna benne, időnként szinte lávamód törve ki. Kemény és pontos ritmikák, dúdolás, kántálás, zörejek és taps, halandzsanyelv, sóhaj és sikoly – ütőképes és olykor szinte őrült keverék ez, amit szinte szegényes nyelvi gesztus „éneklésnek” nevezni. És a loop… először azt hiszem a Bin Jip első planetáriumi koncertjén láttam a saját hang rögzítésének eszközével játszani – mostanra ez a játék kegyetlenül profi tér-kiteljesítő eszköze lett a duónak. Veronika legalább annyira, ha olykor nem jobban alkalmazza önmaga megsokszorozásának lehetőségét, mint Bálint az egymásra fektetett (akár öt-hat) basszus-, ritmus- és szólógitározás egymással beszélgető hangrétegeit. Az említett Nina Simone feldolgozás például szólóban, Bálint segedelme nélkül elevenedett meg teljesen komplett jazz-zenekari hatást keltve Veronika egyre kifinomultabb loop-technikájának köszönhetően. És minden bizonnyal van tovább ezen az úton – ahogy a két loopoló zenész egyre inkább összefűzi az egymásnak dobált dallam és ritmusrétegeket…

 

Ez az este egyszerre volt bensőséges, meghitt és formabontóan bátor. Azt hiszem, idén tényleg el kéne mennünk Kapolcsra, hogy az egyébként is gazdag kulturális kínálatba szemezgetés mellett beleszagoljunk a honi jazz-élet talán legnagyobb (s egyre inkább beváltott) ígérete: Harcsa Veronika táborába a Művészetek Völgyében…