Főkép

Sokszor értekeztem már ezen honlap hasábjain a hazai közízlés maradiságáról, fásultságáról és rugalmatlanságáról, főleg ha rockzenéről van szó. Nagyjából úgy lehetne ezt röviden összefoglalni, hogy ma is csak azok a jó zenekarok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt azok voltak – mindezt alátámasztják az olyan nyilatkozatok is, amikor még az egyik nagy koncertszervező cég magas beosztású embere is azt mondja, hogy itthon csak a Metallica képes teltházat csinálni.

 

Ezért is örömteli tény, hogy tavaly például sikerült – igaz jó tíz éves csúszással – elhozni a Nickelbacket, vagy idén nyárra az Alter Bridge-t, de hogy más szcénát is megemlítsünk, ott volt Rihanna első hazai fellépése, bár azért azt is kellően ki kellett böjtölni. Azonban vitathatatlan, hogy ha a mainstream előadók nem is rohanják le hazánkat olyan gyakran, legalább a kevésbé ismert, kissé még rétegzenének is minősülő színtér képviselőit nem kell nélkülöznie a stílus kedvelőinek: például a dallamos, AOR rockzene hívei biztosan örülhetnek, mert évi átlagban nézve, elég sok csapat ejti útba egy-egy körútjuk alatt hazánkat. Igaz, hogy ezen előadók, bandák nem többezres arénákat megtöltő népszerűségnek örvendenek errefelé, azonban az a párszáz érdeklő rendszerint tiszteletét teszi ezeken a koncerteken. Persze el lehetne lamentálni azon, hogy ha egy Ossian koncerten szétfeszítik a koncerthelyszín falait a jelenlévők, akkor itt miért vannak „csak” párszázan – mármint azon túl, hogy az Ossian magyar és olcsóbbak a jegyek…

 

Jeff Scott Soto egy legenda ebben a közegben. Tisztában vagyok vele, hogy az úriember neve minden kilencedik vagy tízedik embernek ha mond valamit itthon, de akkor sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy 30 éve jelen van (bizony jövőre már belép az ötödik X-be), és ejti ámulatba a rajongóit - lemezein és koncertjein egyaránt. Hírnevét leginkább annak köszönheti, hogy a gitárhős, Malmsteen lemezein bukkant fel, és egy másik mágus, Axel Rudi Pell albumain is a mikrofon mögé állt, arról nem is szólva, hogy a szintén ikonikus banda, a Talisman frontján is koptatta már a deszkákat. Szólópályája is remekül alakult, így volt mit összegeznie ezen a jubileumi turnén – mely egyébként egy olasz, fesztiválos fellépéstől eltekintve Budapesten startolt egy szerda esti napon.

 

A munkanapnak és a főváros közlekedésnek köszönhetően fél kilenc magasságában érkeztem meg a helyszínre, s bár tisztában voltam vele, hogy nem lesz ott rengeteg ember a koncerten, azért reménykedtem, hogy nem is alig százan fogunk kóvályogni a fehérvári úti klubban. Szerencsére egészen pofásan alakult az érdeklődők létszáma, ugyan a szemmértékemnél csak a becslésem rosszabb, de nagyjából háromszázan lehettünk aznap este, esetleg elértük a négyszáz főt, amely ismerve a már említett tényeket (és hazai ízlést), egészen szép létszám, elvégre hallottunk már a színtér nagy sztárjainak olyan fellépéseiről, amiken a százat sem érte el látogatottság, vagy esetleg le is kellett mondani a koncertet „logisztikai okok” miatt.

 

A késve érkezésemnek köszönhetően a hazai, bemelegítő bandát, az Avatart sikerült is lekésnem, de akivel csak beszélgettem, mindannyian elismerően nyilatkoztak a teljesítményükről. Az erre az estére beugró, osztrák előzenekar, a Metrum is már a programjának második felében járt akkortájt, és ha ki is lógtak az est szereplői által képviselt zenei stílusból, egészen korrektül nyomták a progresszív elemekkel tarkított rockzenét. A nyakig felhúzott gitárokkal, és kissé jellegtelen színpadi munkájukkal ugyan nem ejtettek ámulatba, azonban erősen klisés zenéjük mégis egészen kellemesnek hatott.

 

Szerencsére a főhős színpadra lépése előtti átszerelés ideje alatt nem azokat az elcsépelt dalokat hallhattuk, amelyek általában ilyenkor terítékre kerülnek (Metallica, Mötley, Guns, stb), helyettük inkább Toto (és nem a „Hold The Line”) vagy Van Halen szólt. Jókat szoktam nevetni, amikor ilyen estéken megfigyelem a közönséget, illetve az abból felbukkanó közepesen, de inkább kevésbé ismert zenészeket, akik olyan peckesen járnak, mintha minimum akkora sztárok lennének, mint az est főszereplője. Másik csoportba tartoznak a „kilométer hiányosak”, akik körbe-körbe járkálnak a klubban, mindenkihez odamennek lepacsizni, de érezhetően nem azért, mert kölcsönös lenne az öröm a köszöntöttek részéről, hanem azért, hogy biztosan lássa mindenki, hogy ő is lejött a koncertre. S miközben én így elszórakoztattam magam (tudom, kevés is elég a boldogsághoz...), a technikusok rendbe is tették a színpadot, szinte percre pontosan kilenc órakor felcsendült az intró, és a deszkákon termettek a muzsikusok.

Soto turnécsapata szinte öt éve ugyanaz, egyedül csak a basszusgitáros poszton történt változás, ahova leigazolták David Z-t, aki, úgy tűnik, a csapat mókamestere lehet. Pörgött, forgott, ugrált szinte egész este, egymást ugratták a többiekkel, sugárzott a jókedv, és ahogy tépte a húrokat… Korunk egyik legnagyobb gitárhős reménysége, Jorge Salan is eltántoríthatatlan Jeff mellől. A fiatal gitármágus tökéletesen hozta akár Malmsteen, akár Axel Rudi Pell felfoghatatlan futamait. BJ volt a ritmusgitáros, aki néha a szintetizátor mögött termett, és persze nem vallott szégyent ott sem – akkora showman ugyan nem volt, mint a basszer, de szó nem érhette az ő teljesítményét sem, mint ahogy a dobos, Edu produkcióját sem. Egy teljesen alap dobcuccon olyan pörgetéseket végzett, amihez másoknak egy egészen komoly felszerelésre lenne szüksége. És itt jegyezném meg a legfontosabb dolgot, hogy mindenki (!!) vokálozott. Nem szeretem az olyan koncerteket, ahol a vokál CD-ről jön, legyen szó akár az Aerosmith-ről, akár a Dream Theaterről; itt viszont mindenki tett róla, hogy vastagon szóljon az ének, „száz felé” vokáloztak, frenetikus élmény volt.

 

Ilyen kíséretet vétek lenne rossz produkcióval elrontania Sotonak – szerencsére ő is így vélekedhetett, és ha voltak is talán eleinte minimális bizonytalanságok, hamar belerázódott, és ismét hozta a professzionális színvonalat. 30 éves jubileumi turnéról van szó, vagyis ezt kellett a kevesebb, mint két órás programmal lefedni, amely ugye eleve lehetetlen dolog. Ahogy ilyenkor azt sokan szokták tenni, és ő is elég sokszor élt eme lehetőséggel, készítettek egyvelegeket (medley-ket), vagyis egymás után játszották el a különböző dalok rövid részleteit, ily módon idézték meg a Talisman-dalokat, valamint a két gitárlegenda, Malmsteen és Axel Rudi Pell két-két dalát is. Az egyik legnagyobb ovációt Soto utóbbi időkben végrehajtott legsikeresebb kollaborációja, a W.E.T. két dalának összegyúrása hozta meg („Learn To Live Again” és „One Love”).

 

A 2000-es évek elején kapcsolódtam be JSS munkásságának követésébe, így bevallom, én nem Malmsteen vagy ARP-dalok miatt mentem (jóformán nem is ismertem őket), hanem az elmúlt bő tíz év termésére vártam. Szerencsére bőven szemezgettek belőle, hiszen szinte az első háromnegyed órában csak ebből az időszakból érkeztek a számok, de nem is akármilyenek. A legutóbbi szólólemeze (Damage Control) egyik bónuszdalával kezdtek (azért ehhez is kell bátorság…), de nem kellett sokat várnom a legnagyobb kedvencemre, a „Drowning”-ra sem. Ekkortájt kellett erősen elgondolkoznom, hogy mitévő legyek: „csak” nézzem és hallgassam az előadást, miközben magamban üvöltöm, vagy kapcsolódjak be a performanszba, viszont akkor elnyomom azokat a kiváló vokálokat, és megfosztom magam az élménytől. Végül a két megoldás határmezsgyéjén mozogtam végig a koncerten. Természetesen be kellett látnom elég gyorsan, hogy a közönség döntő része inkább harminc felett jár, így nem azok az „észt vesztve” csápoló, önfeledten őrjöngő népség, aminek következtében néha egyedül én adtam a karommal égbe csapkodva a ritmust.

 

Az est egyértelműen legmókásabb jelenete az volt, amikor az egyik legnagyobb közönségkedvenc, együtténeklős számban („I’ll Be Waiting”) – szokás szerint – Soto színpadra hívott valakit a közönség soraiból, hogy együtt énekeljenek. A szerencsés úriemberről kiderült, hogy már harmadik alkalommal jutott az a megtiszteltetés neki, hogy egy színpadon állhat a Mesterrel, így aztán eléggé elemében volt. Olvastam a neten néhány fórumon, hogy sokak szerint sok is volt belőle, és kevesebbet kellett volna hülyéskednie, de én nagyon jókat nevettem rajta. Általában csak egy refrénről szokott szó lenni, de jelen esetben végigénekelte emberünk a dalt, szinte lerugdosni sem lehetett onnan.

 

 

Lehetőséget kapott a gitáros, Jorge is, hogy saját, instrumentális dalát elővezetve („Risk”) újfent bizonyítsa, milyen jól elboldogul a húrokkal, illetve a többiekkel jammeltek is egy jót. Azért valljuk be, azt sem sok legenda engedi meg a saját zenészeinek, hogy előléphetnek, és átmenetileg „főszereplővé” válhatnak, noha nem is róluk szól az este, és amúgy is, ők „csak” kísérnek. Tényleg csak ámultam és bámultam, hogy micsoda muzsikusok, hogyan játszanak – és hogy mennyivel nagyobb helyen, mennyivel több ember előtt kellene mindezt tenniük itthon is.

 

Ez volt életem második JSS koncertje (a tavalyi kimaradt), és mindenképpen jobban élveztem, mint az előzőt. Ez persze azért is lehet, mert akkor egy olyan lemezt reklámoztak egy népligeti szórakozóhelyen (Beautiful Mess), amelyet azóta sem sikerült különösebben a szívembe zárni. A fórumokat bújva szinte mindenkinek bejött ez az este, egyedül talán a Journey dalok mellőzése miatt voltak negatív vélemények – bár szerintem azon dalok kihagyása is érthető, hiszen Jeffet elég furán távolították el rövid idő után a zenekarból.

 

A megszokott és szinte kötelező zárással ért véget ismét a koncert, mint általában mindig: „Stand Up And Shout”. Aki ismeri a dalt, tudja jól, hogy mekkora löket van benne, aki pedig nem ismerné, annak ajánlott gyorsan pótolnia eme hiányosságát. Nekem picit ugyan rövid volt a koncert, hiszen még jóval tizenegy előtt vége is lett, és talán elviseltem volna több mai dalt, és kevesebb „sárkánykergetős”, tekerős, szélvész klasszikust, de ez már abszolút ízlés kérdése. Lényeg, hogy Soto megint itt volt, jött, látott és győzött. Még mindig lever a libabőr a sarkamig, ha visszagondolok a koncertre, ráadásul utána már egyből, a villamoson zötykölődve bevillant, hogy ősszel valamilyen horzsolósabb, keménykötésűbb lemezzel fog előrukkolni, amit jövőre talán szintén megturnéztat – és remélhetőleg meghagyja ezt a jó szokását, és ismét útba ejti kis hazánkat… Bízzunk benne erősen, és akármekkora helyen lesz is, én igyekszem részt venni a fellépésén.

 

(A végére itt egy tavalyi, madridi buliján készült anyag, ami egyébként ebben a formában elhangzott nálunk is. Tessék csak figyelni: vokálok, gitárhősködés…)