Főkép

Ezzel a könyvvel vigyázni kell, mert annyira elvarázsol, hogy megszűnik a külvilág és kettesben maradunk Ellroy fantáziaszüleményével. Ami roppant élvezetes társaság, ha megszokott olvasófoteljében üldögél az embert, ellenben kifejezetten veszélyes, ha munkába menet szívjuk magunkba a szöveget. Pár alkalommal bizony csak egy-két megállóval később szálltam le a buszról, de igazából ez cseppet sem zavart, mert annyira a könyv hatása alá kerültem, legfeljebb akkor jelentett némi bosszúságot (vagy kellemetlenséget), ha időre mentem valahová.

 

Ismét az ötvenes évek Amerikájában vagyunk, Ellroy kedvenc terepén, csak ő nem a szabadság és a boldogság földjéről mesél, hanem egy sokkal komorabb, kiábrándítóbb világról. Ahol a rendőrség korrupt, a bűnözők kegyetlenek, a politikusok ugyanolyan öncélúak, mint manapság, a gazdagok pedig olyannyira dekadensek, amennyire csak lehet. Ilyen háttérrel természetesen szó sem lehet egy tiszta, bármiféle romlottságtól mentes főhősre, itt ez egyszerűen elképzelhetetlen, ilyen ember talán nem is létezik ebben az univerzumban. Mindenesetre a bűnös nagyváros ideális terep az itt élő gazemberek számára.

 

A történetet David Klein hadnagy meséli el, aki főszereplőként segít értelmeznünk a látottakat. A jóképű rendőrt semmiképpen sem mondhatom főhősnek, arra sem múltja, sem jelene és vélhetően a jövője sem teszi alkalmassá. Igazából, ha nem lenne jelvénye, akkor simán elmehetne gengszternek, aki vagy a maffia, vagy más szervezet keretében hol a fizikai erőszakkal, hol pedig fenyegetéssel éri el célját. Annyira messze áll tőle a romantika, a líraiság, mint tőlem mondjuk a kvantumelmélet matematikai alapja. Ennek megfelelően a regény szövege inkább nyers, mintsem kifinomult, amikor pedig Klein ideges vagy csak fáradt, akkor bizony a gondolatai töredezettek lesznek, sőt, még az is előfordul, hogy kívülálló számára érthetetlenné válnak. Klein zaklatottságát ellensúlyozandó, időnként újságcikkek oldják a feszültséget, ráerősítve a kor hangulatára, mind a stílust, mind a gondolkodásmódot tekintve, nem utolsó sorban pedig megmutatva azt, hogy mit lát a történésekből a kívülálló.

 

Az Ellroy által megálmodott figurák egytől-egyig élnek. Hibáik, bűneik – legyen ezekről bármennyire elítélő véleménye az olvasónak – abszolút hihetőek, mindenki követi a sorsát, szó sincs megvilágosodásról, megbocsátásról. Érdekes módon a címben említett jazz végig jelen van a regényben, de cseppet sem tolakodó módon, többnyire csak jelzésértékűen, amikor pedig kiemeltebb szerepet kap, akkor sem tudjuk, hogy milyen ritmusok dübörögnek Klein fülében, milyen dallamok ringatják a testét, miközben kocsijában ülve várakozik.

 

Ez a zárókötete az L. A. Quartet négyrészes sorozatnak, és azt mondom, ez sokkal komorabb, sötétebb az előzőeknél (Fekete dália, A nagy sehol, Szigorúan bizalmas), pedig azok sem könnyed hangvételükről híresek. Pár korábban megismert szereplő most is felbukkan (például Edmund Exley), de összességében úgy tettem le a könyvet, mintha több kilométer úsztam volna méteres hullámok között, és partot érve egy nagy levegővétel lenne a legégetőbb tennivalóm. Letehetetlen, nyomasztó, deheroizáló – az egész mégis egy emlékezetes regény, méltó lezárása a sorozatnak. Egyszerűen zseniális!