Interjú: Tompos Kátya – 2014. május

Az elmúlt színházi évadban Tompos Kátya nem csupán több izgalmas új szerepben tűnt fel, ami mellett egy saját zenei albumot is kiadott, hanem 2014-ben Jászai Mari díjjal is jutalmazták művészi teljesítményét. Galamb Zoltán az évad végén az utóbbi néhány hónap legfontosabb eseményeiről kérdezte a művésznőt.

 

A Nemzeti Színházban egy modernista színpadi oratóriumban és egy kortárs zenés darabban szerepel, a Centrál Színházban pedig egy klasszikus musicalben, a Chicagóban játszik, és készített egy nagylemezt is nemrégiben. Ennyi stílus nem jelent túl nagy kihívást?

 

De, kihívást jelent, és pont az a jó ebben számomra, hogy sok mindent megtanulhatok ezáltal – ismerkedem különböző stílusokkal, műfajokkal, másfajta művészekkel, próbálom kiaknázni a lehetőségeimet és fejleszteni, csiszolni a képességeimet. A Chicagót Bozsik Yvette rendezte, aki koreográfus-rendező, tehát a tánc különösen nagy hangsúlyt kapott az előadásában, ugyanakkor a darab durvasága és játékossága is ki tudott csúcsosodni párhuzamosan. A Johanna a máglyán után kezdtünk el együtt dolgozni, ami nagyon jó volt, mert homlokegyenest más szerepet kellett nála játszanom. Mivel a Johannát is ő koreografálta, így egy körrel beljebb voltunk, dolgoztam a táncosaival is és nagyjából ugyanez a csapat állt össze a Chicagóban. Nagyon élveztem a közös munkát. A lemez pedig hosszú ideig csiszolódott, érlelődött a koncerteken, próbákon és később a stúdióban, ahová két színházi próba között jutottam be, hogy felénekeljem a dalokat. Decemberben jelent meg, ahogy a Coming out és a Johanna a máglyán, majd a Chicago is, tehát bemutatók szempontjából a tavalyi év vége elég sűrű volt. A december munka szempontjából általában intenzíven szokott eltelni.

 

Melyiknek örült a legjobban?

 

Mindig éppen az aktuálisnak. A Johannának is nagyon örültem, annak, hogy egy drámai oratórium főszerepét bízták rám. Korábban már vettem részt hasonló produkcióban, de színházban még nem volt szerencsém ehhez hasonlót látni. Az efféle műveket koncerttermekben, kottaállványokkal, zenészekkel, énekesekkel, prózistákkal szokták statikusan előadni. Goran Bregovic koncertjén belül adtam elő egy monodrámát. A délszláv háború alatt megözvegyült fiatal nő monológjait mondtam el, miközben a rezesek játéka adta az alaphangulatot. Érdekes egyvelege volt ez prózának és zenének, a lemezemen is ezzel kezdtem kísérletezni. Arthur Honegger zenéje azonban még ennél is fajsúlyosabb, komolyabb. Itt én vagyok az, akinek teljes mértékben alkalmazkodnia kell a kottához, nem aláfestő zenéről van szó, hanem a darab oszlopáról, ami nyílegyenesen mutatja az utat fölfelé. Nekem arra kell koncentrálnom minden idegszálammal, hogy végig tudjak menni minél pontosabban ezen az úton és hozzá tudjam adni a magamét.

 

Ezek szerint örül, hogy maradt a Nemzeti Színházban.

 

Érdekes feladatok találnak meg, és amíg látok bennük kihívást, nem panaszkodhatok.

 

A Chicagóban viszont táncolni is kellett sokat. Az hogyan ment?

 

Eleinte minden mozdulat sokként ért, mert furcsa volt, szokatlan, és mivel nem vagyok táncos, nincs akkora rutinom a koreográfia tanulásában. Ezért kellett nagyon koncentrálnom az elején, hogy pontosan tanuljak meg egy-egy mozdulatot, mert mikor már hozzájön a játék plusz az ének, sokkal nehezebb kikorrigálni egy rosszul berögzült tánclépést. Hirtelen úgy éreztem, ezt nem lehet ráhúzni a zenére vagy az énekre, azt meg nem lehet úgy, hogy az ember közben itt fönt énekel, és ilyen-olyan mutatványokat kell csinálnia, de a táncosok mindig ott voltak mellettem, nagyon figyeltek rám és szép lassan kisimult minden. Rájöttem, hogy nem kértek tőlem lehetetlen dolgokat és azóta nagyon élvezem az előadást.

 

Ön szerint melyik darab, a Johanna vagy a Chicago mond többet a mai embereknek? Melyik aktuálisabb.

 

A Chicago egyértelmű történet és érthető, köznapi nyelvezettel bír, ami egyből eljut a mai emberhez. Nem kell különösebben erőlködni a megértésén, agyalni rajta, nagyjából mindenki érti a humorát és azt, amit a darab kifiguráz. Ugyanakkor a néző nagyon jól szórakozik – tulajdonképpen egy minőségi szórakozásról van szó és egy iróniával felvázolt üzenetről, hogy mit művel a média világa vagy a tévé velünk, emberekkel. Hogyan és miért válnak egyesek sztárokká, celebekké és ez az egész bájvilág meddig tart, mennyire igaz, vagy hamis. Az egoizmusról, az önzésről mesél zenés formában. Hogy mit gondolunk valóságosnak, és mit nem. Megismerjük azokat a pillanatembereket, akik ebben részt vesznek. Drukkerei leszünk a gyilkos nőknek, akik csalják a férjüket és gyilkolnak, börtönbe kerülnek és ott mindent elkövetnek, hogy sztárokká váljanak. Ezt nagyon egyszerű megérteni, és élvezet összekacsintani rajta, ha pontos a jelrendszer és kidolgozott, ha jó ritmusban hangzanak el a poénok, ha el vannak a dalok jól énekelve és mindehhez társul egy látványos koreográfia is. Nem könnyű feladat összehangolni ezeket, de a végeredmény olyan laza kell legyen mintha csak úgy kisujjból kiráztuk volna. Akkor hat, akkor működik igazán.

 

Ezzel szemben az a tapasztalatom, hogy a Johanna a máglyán főleg azoknak való, akik ismerik a művet, és nem pusztán elvárásokkal érkeznek a színházba, hanem nézőként vállalnak egyfajta közösséget.

 

Sokkal nehezebb, súlyosabb a darab témája, a zenéje. Egyfajta színpadi „sokság” jellemzi, ami a különböző szimbólumrendszerek, képek rétegzéséből, felhalmozásából fakad, így a nézőnek is dolgoznia kell, legfőképp érzelmileg, mentálisan, mert egy olyan szférában kutakodunk, ami eléggé szokatlan a mai magyar néző számára. Ez tipikusan az az előadás, ami vagy nagyon magával ragad, vagy teljesen kívül rekedsz belőle, de mindenképp rengeteg múlik a nézőn, főleg az első pillanatokban: hogy befogadja ezt a színházi nyelvet, vagy élből elutasítja. Sokkal kockázatosabb, nehezebb terep. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de ennél az előadásnál valahogy úgy érzem, nem lehet elkerülni őket. Hasonlít az éneklésre. Olyan előadás, ami nem tud soha teljesen elkészülni, de biztosít számomra egyfajta többdimenziós alapot, amiben mindig egy kicsit magasabbra tudok repülni, ha képes vagyok hinni benne. Ritka és gyönyörű feladat, amit öröm estéről estére kipróbálni.

 

Ott volt még a Coming out, amit meglehetősen ellentmondásosan fogadtak. Azt mennyire volt jó megcsinálni?

 

Kellemes hangulatú forgatás volt. Orosz Dénessel mindig jó dolgozni. Eddig háromszor forgattam vele és pontosan tudom, hogy nagyon fontos neki, hogy a színészek jól érezzék magukat munka közben. Hiányoltam kicsit az időt, amit más munkáknál, próbafolyamatoknál is hiányolni szoktam, mert mindig kevésnek tűnik. Ez gyakran bizonytalanságot szül, aminek következtében két felvétel között olyan kérdésekkel kergetem ki a rendezőt a világból, hogy: „Biztos, hogy jó volt így? De ne próbáljuk meg másképp? Még egy felvételt készítünk? Mert érzem, hogy most lesz jó!”

 

Melyiktől kap a legtöbbet? Ha nagyszabású oratóriumban játszik, vagy kisebb kamaradarabban, vagy ha filmez, vagy ha lemezt készít? Mi építi leginkább?

 

Például amikor a lemezt készítettem, akkor rengeteg kétségem volt. Szokatlanul sokat kellett egyedül döntenem. Színészalkat vagyok, és ahhoz vagyok egy kicsit szokva, hogy bár jó esetben megvan a művészi szabadságom, azért a rendező irányít, ami adott esetben jó és rossz is tud lenni egyszerre, de azért általában ő az, aki vállalja a felelősséget az egész produkcióért. Itt meg egy kicsit elrettentett az, hogy részben magamat kellett megrendeznem azáltal, hogy kiálltam a színpadra egy általam választott anyaggal. Természetesen ott volt Hrutka Róbert, akire zeneileg rábízhattam magamat, mert a dalok hangszerelését ő alkotta meg. És ha belegondolok, talán neki nehezebb dolga volt, mert bár a dalokat én választottam ki, az ő feladata volt, hogy összesimítsa őket úgy, hogy a különböző hangzások egy kerek egészet jelképezzenek. Hatalmas öröm számomra, hogy végül létrejöhetett az anyag azokkal a zenészekkel, akik alátámasztják ezt az egészet, és hozzáadják a magukét.

 

A lemez soknyelvűsége honnan jött?

 

Szeretek különböző nyelveken énekelni. Természetesen azért, hogy sokkal többen értsék, fontos, hogy legyenek magyar szövegek, fordítások. Ugyanakkor számomra nagyobb kihívás volt megtartani és elsajátítani az eredeti nyelvet, akár csak egy dal erejéig. A nyelv zeneisége is hozzáad a dallamhoz. Nagyon szeretek kutakodni a nyelvek között. Szeretem hallgatni a külföldiek beszédét. Én is kétnyelvű családban nőttem fel, és ezért minden egyes új nyelv egy új zene számomra.

 

Manapság az interneten utána lehet nézni a fordításoknak, és úgy gondolom, jó is, hogy az, akit érdekelnek ezek a dalok, talán veszi a fáradságot, utánuk megy és megnézi, hogy mi mit jelent.

 

Nekem érdekesnek tűnik a pályájával kapcsolatban, hogy eleinte mintha több drámai szereppel próbálkozott volna, most pedig mintha az énekléssel foglalkozna inkább. Ebbe az irányba szeretne elmenni, vagy ez most csak egy szakasz a karrierjében?

 

Én szeretném ezt az irányt is erősíteni, de nem gondolom azt, hogy ez távol áll attól, hogy közben színházban létezem, és szerepeim vannak. A próbafolyamatok által mindig kapok új impulzusokat, és azokat bele tudom építeni az egyéb irányú tevékenységeimbe. Amikor különböző zenekarokkal kezdtem dolgozni nagyon sok mindent megtapasztaltam, és úgy éreztem, hogy talán egyedül is meg tudnék birkózni ehhez hasonló feladattal, és ha már rendelkezésemre áll az az idő, amíg nem a színházban vagyok, akkor ezt itt és most kell megcsinálni. Így tudott végül létrejönni ez a produkció is, már saját útja van. Mindig lehet rajta frissíteni és lehet alakítani, ugyanakkor folyamatosan új kapukat nyit ki.

 

Lassan vége a mostani évadnak. Mi lesz ősztől?

 

A Szentivánéji álom David Doiashvili grúz rendezővel, melyben Helénát játszom. Még júliusban bemutatjuk Gyulán a nyári játékok keretében, majd ősszel a Nemzeti Színházban, Ezután Viktor Rizsakov rendezi az Éjjeli menedékhelyet, amelyben Násztyát játszom, ezt fogja követni Csiky Gergely darabja, az Ingyenélők, majd a Don Quijote Vidnyánszky Attila rendezésében.

 

De azok, amik most mennek, mennek tovább, ugye?

 

Igen.

 

Sok sikert a folytatáshoz. Köszönöm az interjút.