Főkép

A második nap számunkra nem a Millenárison kezdődött, hanem a kiskörúti Alexandrában, ahol Patrick Ness várt bennünket, hogy válaszoljon a kérdéseinkre. Némi kapkodás után – érjünk oda időben, vajon hol vannak a kinyomatott kérdések, nincsenek meg a kérdések – odaértünk a helyszínként megnevezett második emeleti kávézóba, és amikor körülnéztünk a megszokott kép fogadott: párok ültek az asztaloknál és angolul beszélgettek. Ugyanis itt gyakorta zajlik személyre szabott angoloktatás, aminek a miértjét mondjuk még mindig nem egészen értem (miért itt és nem máshol), de határozottan ad valami egyéni ízt a kávézónak. Nesst nem volt nehéz észrevenni (indulás előtt rákerestünk a fényképére), az egyik sarokasztalnál még az előző kérdezőbiztosnak válaszolgatott. Összeraktuk a technikát, megismerkedtünk a tolmácsunkkal (Berta Ádám), sikerült kinyomtatni a kérdéssort, egyeztettük óráinkat, majd következett a nap csúcspontja.

 

Patrick Ness nemcsak profi válaszadónak bizonyult, hanem mindezen túl képes volt úgy felelni a kérdéseinkre, hogy egyszer sem éreztem, ezt már vagy századszor kell elmondania. Közvetlen volt, informatív és jókedvű. De mindez megtekinthető a vele készített videó interjúnkból. Azt pedig már csak széljegyzetként mondom, hogy az utolsó mondatot magyarul mondta, illetve az interjú után megejtett dedikálása is tartalmazott magyar elemeket.

 

 

Ezek után érthető módon vidáman utaztunk a Millenárisra, ahol eléggé barátságtalan módon eső fogadott bennünket, az aprószemű, de nagyon szapora fajtából, aminek köszönhetően kissé megáztunk, és szomorúan konstatáltuk, hogy a szabadban lévő standokat nagyjából csak a rokonok, barátok valamint a kiadós munkatársak állják körbe, szóval szinte senki. Mi sem növeltük a létszámot, hanem azonmód fedél alá húzódtunk. Ma már nem osztogattak vörös rózsát a bejáratnál, ellenben sokkal több látogató bámészkodott szerte az épületben, helyenként már kerülgetnem kellett az embereket a tempós haladás érdekében.

 

Pénteken már programok és dedikálások várták a könyvek szerelmeseit, ugyan még visszafogott mennyiségben (ebből a szempontból szombat lesz a csúcs), de egyébként úgy gondolom, hogy hihetetlen, mire el nem szórják a pénzüket a kiadók, illetve a jelenlévő intézmények. A négy napra beígért háromszáz valahány esemény közül legalább 10-20 olyat láttam, amelyeknél ha tippelnem kellene a nézőszámra, akkor tíznél kisebbet mondok.

 

A fesztivál második napján tovább folytattuk az ismerős kiadók felkeresését, ami egyrészt jóleső érzés, másrészt mindig okoz meglepetést, most például kiderült, hogy idén nemcsak a Manó ünnepli tizedik születésnapját, hanem a Galaktika könyvek kiadója, a Metropolis Média is. A Geopen újra elhozta könyvekből összeállított ülőalkalmatosságát, az Alexandra pedig Geronimo Stiltonnal kedveskedett az ifjabb könyvmolyoknak. A gyereksarokban folyamatosan mentek a programok, és nagy bánatomra bezárt az emeleti étkezde, szóval aki enni akart, azt várta az eső, valamint a környék felderítésének feladata.

 

Számomra a nap első megnézendő rendezvénye 13 órakor kezdődött, amikor Sofi Oksanen és a Scolar Kiadó egy kötetlen beszélgetésre invitálta a sajtó képviselőit. Ez jó volt és informatív (nemcsak írásról volt szó, hanem az észtek helyzetéről a gazdag testvér (finn), és a mackószomszéd (oroszok) szomszédságában, s mindezeken túl két tanúsággal szolgált. Egyrészt rajtam kívül majd mindenki beszélt angolul, másrészt kicsit fura volt, hogy Oksanen alig folytatott szemkontaktust a megjelentekkel. Erről is készült felvétel, érdemes rászánni az időt.

 

 

Ezután újabb, vidám hangulatú interjú következett, ezúttal Kleinheincz Csilla ült le a kameránk elé. Mindenki sajnálhatja, hogy majd csak a vágott verzió kerül fel a youtube csatornánkra, főként a kérdezőnk volt elemében. Mindezeken túl sok részlet kiderült a Gabo SF szekciójának terveiről, s persze Csilla most újra megjelent könyvének hátteréről.

 

Ezt követően egy nyugis rendezvény következett, amelyen Nánási Yvette tartott előadást a varázslatos gyerekirodalomról. Érdekes volt, ráadásul ritkán látni előadót, aki ilyen lelkesedéssel beszél könyvekről, arról nem is szólva, hogy az említett művek egy része a mi kívánságlistánkon is szerepel.

 

 

Ezután folytattuk a standok felderítését, hiszen tegnap nem jutott idő az alapos terepszemlére. Cseppet sem meglepő módon a török szekcióban volt a legnagyobb tolongás, részben a már tegnap megcsodált beöltözött embereknek köszönhetően. Rajtuk kívül a Kossuth Kiadó delegált két második világháborús katonát (egy magyar és egy német), akik a civilek vegzálása helyett szórólapot osztogattak és bárkivel összeálltak egy fotó erejéig. Aztán a délután közepén sikerült befoltozni a felhőszakadást, és ezt kihasználva kióvakodtunk a szabadba. A népsűrűség érezhetően nőtt a délelőttihez képest, többek között Jókai Anna dedikáló asztalánál álltak páran. Fél óra múltán ismét szemerkélni kezdett, így visszatértünk a B épületbe. Rövid bóklászás után beültem Veiszer Alinda Bridge generáció című könyvének bemutatójára. Ez újfent jó választásnak bizonyult, és nemcsak azért, mert kedvelem Alinda stílusát, hanem azért is, mert asztaltársainak vidámsága ellensúlyozta az időjárás borongósságát. Elég ha annyit mondok, hogy a végére majdnem elcsábultam, hogy megvegyem és elolvassam a kötetet.

 

 

Mondjuk a négyes dedikálása sem volt egy unalmas produkció.

 

 

A nap zárásaként megpróbáltam bejutni Bodor Johanna memoárregényének bemutatójára, ami esélytelennek bizonyult, mivel nagyon sokan gondolkodtak hasonlóan, így csak a helyiségen kívül ácsorgók hátát láttam, amit gyorsan eluntam és inkább átsétáltam a gyerekszekcióba, ahol összegyűltünk páran a szerkesztőségből és kedélyesen elbeszélgettünk. Ekkora már alaposan elfáradtam és a kitartóan szemerkélő esőben elindultam hazafelé, elvégre holnap lesz a fesztivál legsűrűbb napja.

 

A fotókért köszönet Vincze Balázsnak!