Főkép

Sokak számára ismerős Goethe talán leghíresebb „teremtménye”, Mephisto, a mi Luciferünk egyenes ági felmenője, aki „örökké rosszra tör, s örökké jót művel”. Ezen alak modern újraszületését tisztelhetjük Hendrik Höfgenben (Stohl András), aki a Hamburgi Művészszínház ünnepelt sztárja, és aki minden szerepet képes eljátszani a drámai hőstől a vígjátékok hősszerelmeséig. Höfgen azonban előbbre valónak tartja saját karrierjét, mint emberi kapcsolatait: például elveszi a titkos tanácsos lányát, Barbarát (Tornyi Ildikó), de csak azért, hogy politikai hátszelet kapva szárnyalhasson magasabbra, majd mikor a nácik kerülnek hatalomra, a Tábornagy (László Zsolt) barátnőjével flörtöl (Tenki Réka), s így egészen a kultuszminiszteri posztig jut. De miközben megvalósítja az álmait, mint a hatalom marionett-bábuja, addig azok, akik tényleg törődnek vele, mind eltűnnek. Habár Höfgen még próbál is segíteni bajban lévő barátain, egy idő után annyira behálózza a hatalom, hogy már az sem mentség tőle, hogy „Én csak egy színész vagyok!”

 

Akármennyire történelmi esemény a dráma háttere, akármennyire valós történelmi szereplők élednek meg a színpadon (még ha csupán közvetett módon is – mondjuk mikor Hitler egyik beszédéből hallunk részletet), egyben nagyon aktuális is a Mephisto mondanivalója. Nem tudok elvonatkoztatni a korábban látott Danton halálától, hiszen bár látszólag mindkét darab régen megtörtént pillanatokról mesél, mégis jelenkori, magyar eseményekre ismerhetünk rá – míg az utóbbi a rendszerváltozás óta eltelt politikai életet mutatja be (egészen a jelenig), addig a Mephisto arról beszél, hogy egy színháznak reflektálnia kell a jelenkori társadalmi és politikai eseményekre. Azonban nagyon fontos, hogy nem szabad a hatalom kiszolgálóivá válnia, hanem kritikusan kell néznie, mi is történik. És miközben a rendszerkritikát megfogalmazza a darab, nem megy el szó nélkül a nácik áldozatai mellett sem – majdnem nem esett le, hogy miért kell Krogének, a hamburgi színházigazgatónak (Hegedűs D. Géza) és feleségének (Hegyi Barbara) levetniük a cipőjüket, mielőtt „valami történik” velük, de aztán eszembe jutott a Duna-parton lévő emlékmű. Nemes gesztus. És tényleg csak az veszi észre, aki figyel.

 

Igen, nagyon kell figyelni a darab minden egyes lépését, mert könnyen elveszthetjük a fonalat, azonban a feszes rendezés nem engedi elkalandozni a gondolatainkat. Teljesen észrevétlenül siklunk át egyik helyszínből és szituációból a másikba – néha már olyan mértékben, hogy közel sem egyértelmű: ami a színpadon zajlik, az a darab cselekménye, vagy a darabban lévő színházi próbák jelennek meg (például amikor azt hinnénk, Höfgen kikezd a Tábornagy feleségével, de egy kiszólásból tudunk csak arra következtetni, hogy a kettejük beszélgetése csak egy színmű része, amit próbálnak). S persze személyesen nekünk is beszélnek a Mephisto figurái: mint ahogy a Dantonban a felgyúlt fényeknél tudtuk, hogy hozzánk szólnak a monológok, itt most a mikrofonba direkt mondott szavak tolakodnak a nézők fülébe, hogyha már mást nem, legalább ezeket biztos hallják meg. De természetesen a Tábornagy előtt mi ugyanúgy az a „csőcselék” vagyunk, mint a Danton halála Robespierre-jének, akiket remekül tud manipulálni, és akik fenntartások nélkül szeretik őt. Ráadásul még a tér is multifunkcionális, akárcsak a fent rengetegszer megidézett előadásban – egyik pillanatban a Hamburgi Művészszínház kantinja, a másikban egy párizsi hotel szobája.

 

Azt hiszem, illendő lenne a színészekről is néhány szót szólni, bár nem hiszem, hogy a Kedves Olvasó annyira szeretne egy hatalmas adag csöpögést olvasni. Mindenesetre annyit azért szólnék Stohl Andrásról, hogy úgy kezdi a darabot, hogy lenyom egy elég kemény balett-gyakorlatot – láthatóan kifullad a végére, de a java még csak a tánc után jön. Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara párosa remek volt, Bánfalvi Eszter Tebab hercegnője egyszerre volt szexi, kemény és szeretetéhes, míg László Zsolt továbbra is úgy él bennem, mint a kegyetlen, manipulatív, nagybetűs gonosz. Tornyi Ildikó Nicolettája kellően papírmasé-figura lett, Igó Éva Dora Martinja egyszerre tűnt fenségesnek és bölcsnek, Járó Zsuzsa Barbarája pedig könnyedén változott át egy olyan lányból, aki azt se tudja, mit akar, egy tettre kész nővé.

 

Jól tette Alföldi Róbert, hogy utolsó darabját kimentette a Nemzetiből. Remekül reflektál az aktuális helyzetre, méltóságteljesen megemlékezik a holokauszt áldozatiról, nem szájbarágósan mondja el az ő álláspontját, hanem engedi, hogy mi is azt gondoljunk, amit mi szeretnénk. Bár már kezd lecsengeni a Mephisto körüli hiszti, de attól még mindig érdemes elmenni – s hevesen egyetérteni vagy nem egyetérteni az üzenetével.

 

De vajon miért kellett Igó Évát Udvaros Dorottyának maszkírozni?

 

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Füzér Anni

Zene: Bella Máté

Koreográfus: Gergye Krisztián

Szövegkönyvet Vörös Róbert és Alföldi Róbert írta Klaus Mann azonos című regénye és a Mephisto című magyar-német film alapján.