Főkép

Spanyolország és a gitár sokak szemében szinte egyet jelentenek, legalábbis ha az Ibériai-félsziget őshonos zenéjére gondolunk. Pedig a hathúros hangszer dominanciája nem teljesen új keletű dolog, amennyiben több mint száz esztendő távlatában gondolkodunk. Az első mai értelemben vett spanyolgitárra komponált komoly darab ugyanis 1920-ból, Manuel de Falla tollából származik, aki Claude Debussy emléke előtt tisztelgett Homenaje című rövid, ám zeneileg annál tartalmasabb művével. A valószínűleg leghíresebb és legközkedveltebb klasszikus zenei alkotás, melynek középpontjába a gitárt állították, és egyben a hangszer ma ismert, modern változatára és zenekarra írt első versenymű pedig az 1939-es Aranjuez concerto, amit elég csupán néhányszor meghallgatni, és dallamai, különösen az Adagio fájdalmas melódiája örökre megmaradnak az emlékezetünkben, félelmetes szépségükkel kísértenek.

 

Pedig bármennyivel is erőteljesebbé vált a korszerű instrumentum hangja kistestű, a barokk és a klasszika korából ismert elődeinél, egész hangszercsoportokkal szembeállítani elsőre teljesen abszurdnak tűnő ötlet, de alaposabban átgondolva is egyértelműnek tűnik, hogy egészen más gondolkodásmódot és struktúrákat követel meg, mint mondjuk egy hegedűre, vagy különösen egy zongorára írt versenymű. Joaquín Rodrigónak tagadhatatlanul sikerült eltalálnia a megfelelő egyensúlyokat úgy az Aranjuez concertóban, mint a valaha élt leghíresebb spanyol gitáros, Andrés Segovia számára komponált, az ő kimértebb, ünnepélyesebb játékstílusához igazított, így sokkal inkább az ellenpontra, mint a tiszta érzelmekre építő Fantasía para un gentilhombre (Fantázia egy úriember számára) című darabban. Az aragóniai Gaspar Sanz (1640–1710) dallamait feldolgozó és variáló mű nyugodtsága részben valószínűleg annak is köszönhető, hogy a spanyol polgárháború és a második világháború idejéből származó Concierto de Aranjuez-szel ellentétben 1954-ben már béke honolt az országban és a lelkekben – habár a gitárkoncert valójában Rodrigo nászútjának és első, halva született gyermeküknek állít emléket, és közvetlenül nem sok köze van a fegyveres küzdelmekhez.

 

A tüzes spanyol vérmérsékletet, a flamenco szenvedélyességét tükröző virtuozitással mindenekelőtt a Háromszögletű kalapból vett tételben, „A molnár táncá”-ban, valamint a de Falla előtt tisztelgő Invocación y danzában találkozhatunk, és ez az a két darab, melyekben leginkább megmutatkozik Miloš Karadaglić kivételes technikai felkészültsége, elmélyültsége és tehetsége. Ám ha jobban odafigyelünk, és nem hagyjuk teljesen elragadtatni magunkat a concerto és a fantázia gyönyörűséges passzusaitól, a zenekari művekben is megfigyelhetjük, hogy Miloš keze alatt jószerével lélegzik a gitár, akár egy szenvedélyektől elragadtatott énekes. Ráadásul játékában egyszerre fedezhető fel John Williams páratlan precizitása és alapossága, amihez utolérhetetlen zeneiség párosult, Pepe Romero féktelensége és hevessége, no meg Segovia egyszerre megfontolt, arisztokratikus és végtelen magabiztosságában is dinamikus és bravúros egyénisége. Vagyis Miloš sikere nem pusztán mesterségesen gerjesztett szenzáció, hanem egy valódi új csillag felemelkedése.

 

A zenekari művekben mindehhez a Yannick Nézet-Séguin dirigálta Londoni Filharmonikusok biztosítják a hátteret, akik ha kell, szilaj és lendületes passzusokkal teremtik meg a megfelelő hangulatot, máskor viszont a lehető legérzékenyebben, a legfinomabb árnyalatokkal színezik a muzsikát. Ráadásul oly mérhetetlenül tisztán, telten és kiegyensúlyozottan szólalnak meg, hogy kizárólag szuperlatívuszokban jellemezhetem a hangmérnöki munkát. A huszadik század nagy gitárosai, kamarazenekarai és karmesterei után tehát az új évezred szintén megadta nekünk azokat az előadókat, akiknek köszönhetően újra, ha kell századjára is képesek lehetünk rácsodálkozni e mesterművek időtlen szépségeire és erejére, és akik talán egy újabb nemzedékben is képesek felkelteni a komolyabb zeneművek iránti igényt.

 

Előadók:

Miloš Karadaglić – gitár

 

London Philharmonic Orchestra

Yannick Nézet-Séguin – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-3. Joaquín Rodrigo: Concierto e Aranjuez

4. Manuel de Falla: Homenaje, Le tombeau de Claude Debussy

5. Manuel de Falla: Danza del molinero, az „El sombrero de tres picos”-ból

6. Joaquín Rodrigo: Invocación y Danza, Homenaje a Manuel de Falla

7-10. Joaquín Rodrigo: Fantasía para un gentilhombre