Főkép

Bálint Ágnes könyvei időtlenek és megvan bennük az a szükséges plusz, ami miatt a szülők nyugodt lélekkel adják csemetéik kezébe, vagy olvassák fel nekik. Én magam nagyon szeretem a történeteit, de nemcsak a kortalanságuk miatt, hanem bölcsességük, egyszerűségük okán is. Úgy gondolom, az állattörténetei és az emberes könyvei azon túl, hogy szórakoztatóak, még valami ráadást, például emberséget is adnak az olvasónak.

 

Nem csoda, hogy Janikovszky Évához hasonlóan az ő művei is időről-időre újra kiadásra kerülnek. A 2013 decemberében megjelent Lepke az írógépen azonban minden tekintetben ritkaságnak számít, kezdve rögtön a keletkezésével, amire így emlékezett vissza az írónő: „Én falun nőttem fel – ez egyébként kiderül a könyvből is – , és amikor felkértek, hogy írjak valamit a Mit mesél a természet? sorozatba, először kicsit zavarba jöttem, azután felajánlottam, hogy helyette megírom a természettel kapcsolatos gyermekkori élményeimet. Így született meg ez a könyv, s amikor írtam, a bőség zavarával küszködtem, hiszen falun sokkal több élménye van egy gyermeknek, mint városban”.

 

Lévén visszaemlékezés a gyerekkorra, meglehetősen ritkán jelent meg nyomtatásban, ez még csak a harmadik kiadás (összehasonlításként csak annyit, hogy a Szeleburdi család esetében már tizenötnél járunk). De különleges abban az értelemben is, hogy a történet főszereplője nem kitalált figura, hanem maga a szerző, Bálint Ágnes, aki életének arról az időszakáról mesél, ami egyértelműen meghatározó volt számára – a Duna parti faluban (Adony) eltöltött gyerekkoráról.

 

Ennek kapcsán számos apróság kiderül a családjáról (a szülők kedvenc vasárnapi elfoglaltsága, állatszeretete), és az a manapság már furának ható tény, hogy a nagyszülők mennyire szerves részét képezték a hétköznapoknak. A szemünk előtt elevenedik meg az a régen letűnt világ, amikor vidéken még sokkal közelebb éltek az emberek a természethez, és például a Dunán vízimalmok őrölték a gabonát, nem volt tévé, internet, de ennek ellenére a gyerekek nem unatkoztak, hiszen a Dunában remekül lehetett nyáron fürdeni, télen pedig korcsolyázni rajta. Akik pedig a gyűjtögetés helyett inkább a szemlélődést választották, azoknak a holtágakban csigák, kagylók, halak, gyíkok, siklók, madarak szolgáltak megfigyelnivalóval.

 

„Én pedig ülök, azzal a mozdulatlansággal, amelyet még gyerekkoromban szoktam meg. Gyerekkoromban, mikor órákig el tudtam nézni méheket, hangyákat, gyíkokat, békákat, szúnyoglárvákat, mindenféle élőlényt. Mert nekem egy állat addig érdekes, míg él, és azt csinálhatja, ami jólesik neki.” A visszaemlékezések nosztalgikus báján kívül talán ez az utolsó mondat a könyv legfontosabb üzenete. Nekem pedig a Szimonidesz Kovács Hajnalka rajzaival ékesített kötet hatására kedvem támadt elővenni az írónő korábbi műveit - csak úgy, nosztalgiából.