Sheryl Crow: Feels Like Home (CD)

Az emlékezés csalóka dolog, mivel időnként sötétebbnek, legtöbbször azonban sokkal szebbnek látjuk a múltat, mint amilyen valójában volt. Így van ez a zenékkel is. Valószínűleg ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy a fiatal Sheryl Crow egészen friss, addig ismeretlen hangként maradt meg bennem, akinek az MTV-n akkoriban agyonjátszott slágere gyakorlatilag kikerülhetetlennek számított. Legújabb albumát ellenben jóval hagyományosabbnak, az amerikai countryzene alapjaihoz mérhetetlenül közelebb állónak érzem. Persze évtizedek teltek el a megismerkedés óta, és bizony nem követtem megfelelően az énekesnő karrierjét, az utóbbi pár évben legfeljebb időnként csíptem el egy-egy videoklipet a televízióban vagy a YouTube-on, de a Billboardnak adott nyilatkozatból is az derül ki, hogy Sheryl Crow mostanában egyedül ezt a terepet találta még felfedezésre méltónak az egyre több elektronikát alkalmazó popzenei irányzatok mellett, vagyis inkább helyett.

 

Ám akad egy másik magyarázat is arra, miért érzem nosztalgiára hajlóbbnak és tradicionálisabbnak ezt a nagylemezt, mégpedig az a szembeötlő tény, hogy a korong címe és több számának témája is az otthonra, pontosabban a hazavágyódásra, így pedig áttételesen valamilyen régebbi állapotba való visszatérés iránti belső, érzelmi késztetésre utal. Nem különösebb csoda tehát, hogy a hangszerelésben az elektromosan erősített gitárok helyett-mellett komoly szerepet kapott a bendzsó, valamint a vonós szekció. Ezzel, igaz, Sheryl Crow nem pusztán az amerikai nyugat, hanem az európai ősök szellemiségét is felidézi valamennyire, de az efféle múltba révedés kifejezetten jól áll neki, és – lévén, hogy már rég nem tini – jobban is illik hozzá. Ugyanakkor bármennyire logikus is, kifejezetten érdekes, hogy épp ellentétes utat jár be, mint például Taylor Swift, aki ifjúságának betudhatóan pont a country elemeket hagyja el fokozatosan a számaiból, és válik egyre poposabbá.

 

No de tud-e még bármi újat mondani a régi – akár túlhaladottnak is nevezhető – forma? Ami engem illet, a válaszom határozott igen. A tökéletes bizonyíték erre a „Give It To Me” című szerzemény, amiről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy újító szellemben íródott. Sőt. Ha megvizsgáljuk a témákat és a hangszerelést, ezt a dalt tekinthetjük a legegyértelműbben kliséktől tobzódó szerzeménynek a vonóskísérettel, a zongorás fokozással az átvezetésben, és az ereszkedő skálára épülő, szomorkás refrénnel. Ám amikor hallgatjuk, minderről elfeledkezünk, és a tudományoskodó elemzés helyett úgy érezzük, képtelenség nem azonosulni az előadóval érzelmileg. És persze a hangszerelés is egészen pazar a maga finom kitöltéseivel és váltásaival. Egyszóval varázslatos erejű a szám, és megérdemelten az album egyik kiemelt – és valóban kiemelkedő – slágere.

 

 

Hasonlóképp elképesztő erejű a „Callin’ Me When I’m Lonely”, ez a steel gitárral telített hangzású country nóta, amely valamiképp mégis egészen popos marad, vagy a rögtön erre következő, fájdalmas, könnyezős „Waterproof Mascara”, amit észrevehetetlen erővel támaszt meg a barokkos basszus. Nem lepne meg, ha érzékenyebb hölgyismerőseim e számot hallgatva ténylegesen sírva fakadnának. Pedig ez a dal sem pályázhatna az évtized legavantgárdabb szerzeményének címére; sokkal inkább a „Give It To Me” érdemeiben osztozik.

 

Azért Sheryl Crow a vidámságról sem feledkezett meg az album számainak komponálásakor. A „Best Of Times” refrénje például magával ragadóan lendületes, és ugyan talán – jó, jó, abszolút és tagadhatatlanul – nem annyira vidám, mint egy „Cotton Eye Joe”, mégis inkább felhőtlenebbnek érződik a hangulata, mint az előbb említett kompozícióknak. A leggyorsabb szám ugyanakkor a középtempósnál valamivel ütemesebb „Shotgun”, amely ugyancsak sláger jellegű, könnyen együtt énekelhető, és roppant kellemes. Mint ahogy a bendzsós, kifejezetten vidékies „Crazy Ain’t Original” is, mely ellenállhatatlanul fejrázásra (persze nyilván nem headbangelésre) készteti az embert, de lényegében az album minden dalában lehet találni valami egészen kellemeset és méltatásra érdemeset.

 

Sheryl Crow még messze nem annyira idős, mint, mondjuk, Mark Knopfler, Willie Nelson, vagy a rock és a country számos más nagy öregje, mégis ugyanazt az abszolút könnyedséget, játékosságot és zenei kifinomultságot fedezhetjük fel benne, amely a legnagyobbak sajátja. Mind énekesként, mind dalszerzőként elsőrangú és már a kezdetektől fogva beérett, és ha az új album nem is nyit új utakat, és nem teremt új trendet, akkor is tökéletesen sikerült, megunhatatlan alkotás.

 

Előadók:

Sheryl Crow – ének, akusztikus gitár, vokál, Wurlitzer

Samuel Bacco – vibrafon, marimba

Richard Bennett – elektromos gitár

Tom Bukovac – elektromos gitár

Perry Coleman – ének

J. T. Corenflos – elektromos gitár

Eric Darken – ütőhangszerek

David Davidson – hegedű

Den Dugmore – steel gitár

Chris Farrell – bárcsa

Paul Franklin – steel gitár

Tania Hancheroff – vokál

Tony Harrell – billentyűk

Aubrey Haynie – hegedű, mandolin

Wes Hightower – vokál

Jim Hoke – szájharmonika

Jedd Hughes – elektromos gitár

Charlie Judge – tangóharmonika, billentyűk

Anthony LaMarchina – cselló

Ashley Monroe – vokál

Greg Morrow – dob

Brad Paisley – slide gitár

Sarighani Reist – cselló

Pamela Sixfin – hegedű

Ilya Toshinsky – dobro gitár, mandolin

Jeff Trott – akusztikus gitár, elektromos gitár, lap steel gitár

Wei Tsun Chang – hegedű

Karen Winkelmann – hegedű

Glenn Worf – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Shotgun

2. Easy

3. Give It To Me

4. We Oughta Be Drinkin’

5. Callin’ Me When I’m Lonely

6. Waterproof Mascara

7. Crazy Ain’t Original

8. Nobody’s Business

9. Homesick

10. Homecoming Queen

11. Best Of Times

12. Stay At Home Mother

 

Diszkográfia:

Tuesday Night Music Club (1993)

Sheryl Crow (1996)

The Globe Sessoins (1998)

C’mon, C’mon (2002)

Wildflower (2005)

Detours (2008)

Home For Christmas (2008)

100 Miles From Memphis (2010)

Feels Like Home (2013)