Főkép

Habár régóta ismerem a modern amerikai jazz mainstream hazai úttörőjének számító Trio Midnight felvételeit, valahogy eddig sohasem jött össze, hogy élőben is hallhassam őket. Ennek a legfőbb oka az, hogy ritkán koncerteznek (szerencsére az utóbbi időben már könnyebb elcsípni őket) – bár ez csak félig igaz, hiszen a formáció tagjait, Oláh Kálmánt (zongora), Egri Jánost (nagybőgő) és Balázs Elemért (dobok) nap mint nap láthatjuk színpadon, legalább egy tucat hazai együttesben zenélnek (a külföldi szerepléseikről nem is beszélve).

 

Ebből fakadóan úgy gondoltam, hogy a világszinten is magasan jegyzett zenészek koncertjére nehéz lesz bejutni – ehhez képest a Budapest Jazz Club családias méretűnek nevezhető koncerttermében szűk fél házzal indult a koncert… A nézőtér azonban a műsor első órájának vége felé jelentősen átrendeződött, méghozzá annak köszönhetően, hogy „betévedt” legalább egy tucat német (vagy osztrák) turista a terembe. (A szünetben egy-egy elcsípett hangfoszlányból az is kiderült, hogy néhány franciaajkú jazzkedvelő is ült a nézőtéren.) Így már szinte – az őket megillető – telt ház és nemzetközi érdeklődés mellett játszhatott a zenekar.

 

Szerencsére a muzsikusok nem az utóbbi időben már gyakorinak számító „egy óra és néhány perc ráadás” koreográfiát követték, hanem két „félidő” alatt közel kétórányi minőségi jazzel kényeztették a hallgatóságot. A nagy jazz-zenészek ismérve az, hogy nemcsak azt tudják, miként játsszanak együtt, hanem azt is, hogyan gondolkozzanak együtt: a zenekar a „flow” azaz az áramlás állapotában a legmagasabb igényeket is kielégítő teljesítményre képes. Ezen az estén tökéletes volt az összhang a Trio Midnight tagjai között, és ennek köszönhetően a kreatív ötletek csak úgy özönlöttek.

 

Az est repertoárja elsősorban standardekre és Oláh Kálmán  kompozícióira épült, ráadásul többféle irányzatot is magába foglalt. Amit hallottunk, azt leginkább kreatív „contemporary” jazznek nevezhetjük – ennek a fő jellemzője a spontaneitás és a kollektív improvizáció. Oláh Kálmán például néha a zongora határait feszegetve, egészen felszabadultan játszott – ha valaki „sztárolhatná” magát a hazai zenészek közül, akkor ő joggal megtehetné. Ennek ellenére a színpadi megnyilvánulásai mindenféle sztárallűrtől mentesek voltak; méltán lehetünk arra büszkék, hogy olyan jó muzsikusaink vannak, mint ő.

 

Egri János pedig gyakorlatilag szólóhangszerré léptette elő a nagybőgőt, és önállóan, valamint csapattagként is fontos szerepe volt a koncert sikerében. Egri szólóit hallgatva azon töprengtem, hogy vajon ilyenkor milyen gondolatok cikáznak egy muzsikus agyában, vajon mi jár a fejében, amikor csukott szemmel így játszik… Talán egyszer lesz alkalmam ezt megkérdezni tőle. Az egyik legjobb és legfoglalkoztatottabb hazai jazzdobos, Balázs Elemér előtt két lehetőség állt: kiszolgálja zenésztársait, vagy szabadon szárnyal – szerencsére mindkettőt jókor, jó helyen használta. Ha a „zenei extázis” kifejezéshez egy képet kellene társítani, akkor én határozottan Elemér fotóját használnám illusztrációként: a trió tagjai közül ő az, akivel már több koncerten is volt alkalmam találkozni, és függetlenül attól, hogy éppen egy kisebb vagy egy nagyobb formáció tagjaként játszott, mindig ugyanazt a tüzet láttam benne. Elemér azon muzsikusok közé tartozik, akik már egy-két szám után képesek egy másik dimenzióba lépni.

 

Habár az est fókuszában az amerikai mainstream jazz volt, az együttes műsorában felfedezhető volt egy kis bebop, cool és free jazz is. A közönség láthatóan és hallhatóan vevő volt minderre, a zenekar színpadi produkcióján mindenki nagyszerűen szórakozott. A koncert végén csupán a „már vége?”-effektus miatt volt némi csalódottság az arcokon – azt hiszem, a legtöbben (beleértve önmagamat is) szívesen kértek volna még egy egyórás ráadást.

 

Fotók: Czékus Mihály