Főkép

Több lemezkritika megírása után elkerülhetetlen, hogy időnként a saját értékítéleteink előfeltevéseit is megkérdőjelezzük. Ahogyan változnak a zenei trendek, úgy változik velük együtt a zenei percepció és a velük kapcsolatos esztétikai szemlélet. Persze az mindig kérdés, hogy vajon egy kritikus képes-e elég rugalmasan gondolkozni és nem csak sematikusan, amolyan örök érvényűnek hitt eszköztárral közelíteni az újonnan megjelenő művészek felé. De ahogyan ezek az újabb generációk sem a semmiből nőnek ki, legfőképpen Európában nem, ahol a jazz tanult nyelve rendkívül lassan változik, úgy ezeknek az értékeknek a változása is kevésbé nyilvánvalóan megy végbe és ezért folyamatában halványabban látszik, mint retrospektíve. Mégis, mintha ma nem tűnne problematikusnak felvállalni azt, hogy az elődök nem csak tetten érhetőek egy-egy alkotásban, hanem mintha még értéket is képviselne a hasonló hangzásvilág, a hasonló zenei szintaxis.

 

Tord Gustavsen (zongora) nem egy teljesen új, de egyre inkább erősödő, önálló hang az európai jazz életben. Ő is azon fiatal generáció egyik jeles képviselője, aki számára már nem jelent gondot, hogy nem egy teljesen eredeti hangzásvilággal készíti lemezeit annak ellenére, hogy majd minden témát egyedül jegyez. Ahogyan az első akkordok felcsendülnek, a hangkép nem is állhatna közelebb a tragikus hirtelenséggel, búvárbalesetben elhunyt Esbjörn Svensson triójához, és amikor Tore Brunborg (szaxofon) először megfújja az albumon a hangszerét, akkor megnézzük a borítót, hogy tényleg nem Jan Garbarek játszik-e. Egyébként ez éppen egy norvég népdal feldolgozásán történik (Eg Veit I Himmerik Ei Borg), amelyen Gustavsen játéka pedig Keith Jarrettet idézi, ezért ha lehet, akkor még kísértetiesebb a félreértések lehetőségének összhangja, és akkor még a ritmusszekció periodicitásának hasonlóságairól szót sem ejtettünk. Úgy tűnik, hogy az új generációnak ez a négy, egyébként rendkívül képzett muzsikusa, a nagy elődök DNS-ét magukban hordozva alkot.

 

Aztán a „Staying There” kompozícióval sikerül a kvartettnek ledobnia a hagyományörző bundáját. Végre saját színeken szólnak, amely az első négy témát követően egy teljesen váratlan fordulat, és bár némileg más színben kontextualizálja az előzményeket is a lemez többszöri, teljes terjedelmében való meghallgatása után minden egyes újrahallgatásnál egy várva várt pillanat. Mindenki nagyon lazán és természetesen játszik, Jarle Vespestad (dobok) ugyan nem üt semmi extrát, hanem egyszerűen csak nagyon pontosan érzi, hogy mitől pereg a maga lüktetésére a szerzemény, ahogyan az albumnak is kezd fokozatosan kialakulni egy saját ritmusa. A „Silent Spaces” zongoraszóló darab az addigi program minimalizmusát, ha még lehet, tovább fokozza, és mindezt együttesen járatja csúcsra a kvartett a következő „Entrance” egy szabadabb és szellősebb variációjával.

 

Egy rendkívül letisztult hangkép, mint egy hegyi forrás vize, amely mindazonáltal ugyanabban a mederben csordogál, mint korábban.

 

Előadók:

Tore Brunborg – szaxofon

Tord Gustavsen – zongora

Mats Eilertsen – nagybőgő

Jarle Vespestad – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Right There

2. Eg Veit I Himmerik Ei Borg

3. Entrance

4. The Gift

5. Staying There

6. Silent Spaces

7. Entrance, var.

8. Devotion

9. The Embrace

10. Bass Transition

11. Glow

12. The Prodigal Song

 

Minden szerzemény Tord Gustavsen, kivéve 2 (népdal), 3 és 7 (Gustavesn/Brunborg/Eilertsen/Vespestad) és 10 (Mats Eilertsen).