Főkép

Annyi jót hallottam erről a filmről, hogy nem volt kérdés, elviszem-e rá a 6 éves fiamat. Aztán az történt, hogy én többet nevettem, mint ő. Megesik ez sűrűn a különféle animációs filmeknél, de A Lego kaland tényleg a legjobbak közé tartozik a Hollywoodban készültek közül.

 

Pedig lehetne ez egy újabb dögunalmas animációs film is, melyben az átlagember legyőzi a főgonoszt, megmenti a világot, kerül neki jó nő is a végére, nem szólva a szupercuki illetve szuperbölcs barátokról, akik a kezét nyalják vagy a vállát veregetik. Sőt, ez mind benne is van. Amitől más, az egyrészt a csavar a történetben (melyet egy felnőtt néző alighanem kitalál, mielőtt bebizonyosodna, de akkor is ott van), másrészt pedig a bődületes poénok. Melyek egy része olyan, hogy az ember zokogva fogja a fejét, s kínjában röhög (halld például Batman dala), de még ezek is jók, sőt.

 

Az sem mellékes, hogy a film elején egy olyan világot látunk, amiről Aldous Huxley Szép új világa jut eszembe. Aki ebben nem ismer rá arra, amiben mi magunk valójában élünk, az menthetetlen. A rengeteg, robotként létező, fogyasztásra és instant boldogságra beprogramozott Lego pofa közül egy Emmet, az átlagember mintapéldánya, aki annyira senki, hogy még a munkatársai is annak veszik. Mégis belőle lesz a kiválasztott, aki elhozhatja Lord Biznisz uralmának végét. Kár, hogy ahhoz, hogy ezt véghezvigye, kreativitásra és fantáziára is szüksége lenne, neki, akinek egy önálló gondolata sem volt még… Segítői persze szép számmal akadnak, de ellenségei még többen, élükön a tudathasadásos Rossz zsaruval. Ő is emlékezetes fazon, de a filmet azért Batman uralja – a Sötét Lovagból olyan arrogáns és kőkemény idiótát csináltak, hogy Christopher Nolan a fejét veri a falba, hogy hiába építette fel a Denevérember búskomor, súlyos és megrázó mítoszát, a legós verzió porig rombolja. (Mondom, Batman dala, mely a népbutító ostoba sláger ellentéte kíván lenni, és kb. Rammstein jellegű agyzsibbasztás, egyszerűen mindent visz.)

 

A filmben hemzsegnek a más filmekre való utalások, poénok, és egyébként is minden filmkockáját külön meg kellene nézni, annyi rejtett apróságot építettek bele a készítők. És amikor mindez már lenyűgöző helyett fárasztóba csapna át, akkor jön némi csavar, meg vele a nagy üzenet (mintha nem lenne elég az átlagemberes), és… hát, mit csináljak, apa vagyok, engem megvett, na.

 

Elfelé a moziból eszembe jutott, hogy milyen frankó lenne, ha egyszer végre nem azt a reálisan nézve irreális üzenetet tolnák a képünkbe, hogy az átlagember megmentheti a világot, s megelégedne egy film annyival, hogy az átlagember is tud változtatni a sorsán, és egy kicsit jobbá tenni a világot, legalábbis a környezetét. Aztán eszembe jutott, hogy van is ilyen, még Hollywoodban is, hát még azon kívül. A kreativitással kapcsolatos üzenet sem kevésbé elcsépelt és csöpögős, de ez az a film, ahol ezt nem csak elnézem, de ünneplem magam is. Engedékeny vagyok, s hogyne lennék: mikor én voltam gyerek, nagyon nagy szó volt, ha valakinek volt Legója, és végül egyszer én is kaptam. Egy űrhajót. Márpedig ebben a filmben is van ám egy ’80-as évekbeli űrhajós, majdnem olyan, mint nekem volt.