Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

 

Mylène Farmer: Diabolique Mon Ange

 

Meglepő módon eddig csak amerikai énekesnőkről volt szó a rovatban, mintha kontinensünkön nem lenne tehetséges és szép díva. Pedig van. Közéjük tartozik Mylène Farmer, a Kanadában született francia énekesnő, aki már harminc éve varázsolja el hangjával a hallgatóit. Róla annyit érdmes tudni, hogy nem csak a stúdiómunkára koncentrál, hanem legalább ennyire komolyan veszi a koncertezést is. Ezen állítás igazáról bárki meggyőződhet, ha megnézi a tavaly megjelent Timeless 2013 koncertlemezének DVD változatát. Aki hezitál, annak javaslom az énekesnő YouTube-csatornájára felkerült egy szem klip megtekintését, mert abból kiderül, vizuálisan mennyire átgondolt produkcióról van szó. Az összegyűlt publikum szemlátomást élvezi a műsort, és hagyja, hogy Farmer az ujja köré csavarja.

 

 

 

Faith No More: Epic

 

Amikor 1989-ben megjelent az együttes The Real Thing című albuma, kis túlzással az egész világ leborult a lábuk elé, ami egy alternatív metal banda esetében nem kis szó. Ezt a videót annak idején orrvérzésig játszotta az MTV, és a vége felé látható, szárazföldön vergődő hal miatt az állatvédők alaposan nekimentek a bandának. Pedig nem csak emiatt érdekes a Ralph Ziman rendezte klip, hanem mert vannak benne érdekes képi megoldások, gondolok itt például a falra akasztott képkeretben látható kézre, a színekre. Legtöbbször persze az új énekes, Mike Patton látható, akiben megvan az a fajta megszállottság, ami elengedhetetlen a néző figyelmének megkaparintására. A számnak egyébként még ma is hihetetlen húzása van, semmit sem kopott az elmúlt évtizedek alatt.

 

 

 

Eat The Gun: Loner

 

Ha már szóba került a groove, akkor ezen a héten kihagyhatatlan a német Eat The Gun együttes tavaly decemberi videója. Thomas Janze rendező úgy gondolom, bámulatos érzékkel ötvözte az egyszerűséget a hatásossággal. Az idő nagyobbik részében nem történik más, mint a (vélhetően) próbateremben játszó triót mutatja az izgő-mozgó kamera. A vágások és a zenészek mozgása, kiegészítve a zenével igazán húzós látnivalót eredményez. Pedig tényleg semmi extra nincs a produkcióban, de mégis, képes magával ragadni a nézőt, akinek ritmusra jár a lába, és egy idő után együtt dúdolja a refrént Hendrik Wipperman énekessel.

 

 

 

Tankcsapda: Jóképű

 

Ezen a héten a szokásosnál több hazai videó került be a válogatásba, aminek személy szerint csak örülni tudok. A sort a legújabb Tankcsapda klip nyitja, amelynek képanyagát a tavalyi turnén rögzítették, és Sidlovics „Sidi” Gábor gitáros rakta össze kerek egésszé. Gyakorlatilag annak dokumentálását látjuk, hogy hol tart ma az együttes, mind a nézőszámot, mind a rendelkezésre álló technikát, mind a stábot, mind pedig a fellépési helyeket nézve. Úgy gondolom, megérdemelték a sikert, és nem csak azért, mert 25 éve zenélnek, hanem mert mindig azt játszották, amihez kedvük volt, nem foglalkoztak divatirányzatokkal, nem akartak mindenáron megújulni – és lám, ennek ellenére hetekig uralták a MAHASZ eladási listákat.

 

 

 

Duende: Szeretni kell

 

Ezt a klippet kizárólag azért választottam ki, mert jelezni kívánom nemtetszésem a hazai virágárus összeesküvés által kiprovokált Bálint-napi pénzlehúzás miatt. Félreértés ne essék, nem a szerelem, a kedvesünk virággal történő megajándékozása ellen van kifogásom, hanem mindennek intézményesített, hazánkban gyakorlatilag előzmény – és ha rajtam múlik, akkor „utózmány” nélkül – történő ünneplése miatt. A Duende együttes klipjében szerencsére virágot nem látunk, a felfújt szívecskéket pedig megbocsátom a szövegért. A zene kellemes, a látvány jópofa, abban pedig egyetértek Menszátor Héresz Attila énekessel, hogy szeretni kell.

 

 

 

Rómeó vérzik: Kalózhajó

 

Azt már tudjuk, hogy szeretni kell. Most már csak az van hátra, hogy felvállaljuk a felelősségünket szerelmünk gyümölcsével szemben, és éppen erről szól a Rómeó vérzik együttes legújabb száma. A „Kalózhajó” című videoklipben két, egymással váltakozó történetet követhetünk nyomon. Egyik szálon az együttes játszik, a másikon pedig gyerekek próbálják elviselni szüleik összeférhetetlenségét. Míg az első élvezetes, a második egyszerre szomorú és elkeserítő. Azt nem hiszem, hogy azok nézik meg ezt a videót, akiknek a legnagyobb szüksége lenne egy kijózanító célzatú vizuális taslira, de ha a mai tinédzserek látják, akkor talán ők már felelősségteljesebben nevelik a gyerekeiket.

 

 

 

Max Richter: Summer 1 (Vivaldi, The Four Seasons)

 

A klasszikusokkal kapcsolatban időről-időre felmerül, hogy mennyire érdemes mereven ragaszkodni az eredetihez, amikor egy kis ráncfelvarrás, modernizálás sokkal nagyobb közönséghez juttatná el az adott művet. Vivaldi örökzöldje, a Négy évszak speciel nem ilyen, de ez úgy tűnik, Max Richter angol zeneszerzőt nem zavarta, mert újrakomponálta a közismert művet. Ezzel kapcsolatban szakértői véleményt senki ne várjon tőlem, pláne, hogy erre igazából csak azután lennék képes, miután mind a négy évszakot meghallgattam, de elsőre ígéretesnek tűnik.

 

 

 

Matsudaira Ken: マツケンの大繁盛

 

Kérem szépen, aki azt gondolta, hogy csak nálunk vannak vicces szereplők a popzenei életben, és fiatal szemmel nézve Uhrin Benedeket (vagy valaki mást) nincs is más tennivalónk, mint jókat mosolyogni, az alaposan téved. Ez – úgy tűnik – világszerte meglévő jelenség, és ki vagyok én, hogy bárkit kikacagjak, mert rajongója ennek vagy annak az előadónak? Ellenben fenntartom a jogot, hogy elboruljak a kacagástól, amikor ilyen, mind szellemiségét, mint kivitelezését tekintve tőlem idegen produktumot látok. Matsudaira Ken filmszínészként kezdte pályafutását, zenészként akkor vált népszerűvé, amikor 2004-ben elénekelte a „Matsuken Samba II” című… khm, akármit. Szamurájok és gésák szambára táncolnak a színpadon! Ezt egyszer érdemes megnézni például itt. A közönségnek szemlátomást tetszik, de hát a japánok annyira furák. Na, a mostani klip sem semmi, elsőre sikerült leesnem a székről a röhögéstől.