Főkép

Mostanság egyre gyakrabban történik meg, hogy az előadók és a zenekarok az új lemezeiknél nem állnak meg 10-12 dalnál, hanem továbbmennek, és máris egy duplalemezzel rukkolnak elő – vagyis nem úgy lesz egy új kiadványuk dupla CD, hogy egy új dalokat magába foglaló lemez mellé csomagolnak egy remixekkel és koncertfelvételekkel telepakolt másik korongot, hanem rögtön 20-24 vadonatúj számot tartalmazó hanghordozóval kápráztatják el a rajongókat. Ráadásul gyakorta az is megesik, hogy ezt egyszerre szabadítják rá a közvéleményre (mint tavaly a Soilwork), de az is előfordul, hogy két részletben, néhány hónap kihagyással (lásd Justin Timberlake és a Stone Sour példáját tavalyról) – a Five Finger Death Punch a második példát követte.

 

A novemberben megjelent új lemezzel nagyjából ott folytatják az amerikai, de ugyebár egy magyart származásút is soraikban tudó srácok, ahol a nyári albummal abbahagyták; vagyis a pincéig lehangolt, aprítós-betonozós riffelésekre emlékezetes, ragadós refréneket pakol rá Ivan Moody énekes. Azonban pont emiatt válik egy kissé egysíkúvá, monotonná, hosszabb távon unalmassá is, ha sokáig hallgatja az ember a 5FDP muzsikáját. A megszokott úton haladnak a dalok, nem kezdtek el kikacsintgatni és kísérletezgetni, ám ennek és a már korábban bevált formula alkalmazásának következményeként kicsit önismétlővé válik az anyag. Külön-külön meghallgatva nagyszerűek a dalok, de egy-egy riffnél elgondolkozik az ember, hogy ezt már mintha eljátszották volna valamikor régebben, csak talán egy leheletnyit lassabban, és erre vagy arra a dallamra mintha rá lehetne énekelni ennek vagy annak a korábbi számuknak a refrénjét. Gyakran találkozhatunk ismerős momentumokkal, ez vitathatatlan, de aki ezen túl tud lépni, az nem fogja megbánni.

 

A keménykötésű, kalapálós „Here To Die”-jal indítják útjára a tucatnyi dalt, amely kellőképpen megalapozza a hangulatot. A „Weight Beneath In My Sin”-ben kicsit még táncra is penderítik a metalos közeget – persze azért senki ne gondoljon egy Avicii-t megszégyenítő táncdalra, de mégsem az a megszokott darálós dobtéma, miközben – talán már ki sem kell külön emelnem – a fantasztikus refrén sem maradhat el. A tördelős „Wrecking Ball”-nál ne egy Miley Cyrus feldolgozásra számítsunk, igazi kétlábgépes, szárnyaló refrénnel megáldott dalról van szó.

 

Meglepődtem, amikor felvezető kislemeznek a „Battle Born”-t választották, ugyanis ez egy ballada – azonban ebből rájöhetünk arra, hogy a csapat abszolút egy lemezként kezeli az első és második részt. Jól is esik egy kicsit visszavenni a tempóból, jól sikerült darab.

 

 

Majd elérkezünk ahhoz a dalhoz, amely esetében már első találkozáskor megbabonázódtam: a „Cradle To The Grave” olyan elementáris erővel tepert le a földre, mint az első lemezen a „Watch You Bleed”, valami frenetikus a refrénje. A „Matter Of Time” aprítós kezdésénél csak kapkodtam a fejem, hogy most akkor mi is történik egészen pontosan, de mire észbe kaptam volna, a verze már géppuskát idézően riffel, és megint erős a refrén. A „The Agony Of Regret” egy bő másfél perces akusztikus átvezetője a következő lírai felvételnek, a „Cold”-nak. Nem mintha különösebb probléma lenne vele, de kicsit erőltetettnek érzem (vannak jobban sikerült lassabb dalaik is a lemezen), azonban a gitárszóló nagyon eltalált benne. Újfent egy hangulatváltás érkezik, és berobban a „Let This Go”. Megint a szögelős, szigorú riffek veszik át az uralmat, amelyre rápakol Ivan egy remek emelkedett refrént.

 

Picit lavírozik a csapat, váltogatják a megközelítést, így ismét egy visszafogottabb, epikus dalhoz érkezünk, a szívbemarkoló „My Heart Lied”-hoz. A saját szerzemények sorát az a dal zárja, amely a „Cradle to the Grave”-hez hasonlóan egyből megigézett és rabul ejtett, az „A Day In My Life”. Hihetetlen, és tényleg már nehéz egy újabb szinonimáját megtalálni a „remek”-nek, de nehéz szavakba foglalni és körülírni, hogy milyen is ennek a számnak a refrénje. Az a minimum, hogy csontig hatolt a libabőr, amikor először meghallottam. Egy átdolgozás zárja a lemezt, a „House Of The Rising Sun”. Én már az eredetit sem szerettem, és mivel jelentősen nem alakítottak rajta, legfeljebb egy kicsit belepiszkáltak a dalszövegbe, így ez sem lopta be magát a szívembe.

 

Ezzel a második résszel megint sikerült megcsípnie a Death Punchnak a Billboard összesített albumeladási listájának második helyét, igaz, azért itt kevesebb fogyott, mint nyáron az elsőből, akkor ugyanis 113 ezres nyitányt produkáltak, ősszel viszont ez a szám lecsökkent 77 ezerre. Aggodalomra azonban semmi okuk, hiszen a „Battle Born”-nal ugyanúgy sikerült felérniük a rocklisták élére az Egyesült Államokban, mint előzőleg a „Lift Me Up”-pal, és tavasszal már Európában is önálló arénaturnét fognak lebonyolítani – tehát a siker töretlen, és a csapat szárnyal.

 

Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy szerencsére nem úgy cselekedett a banda, ahogy sokan mások, amikor dupla lemezről van szó: vagyis hogy az elsőre felkerülnek a jó dalok, a másodikra pedig a maradék, a „resztli”, itt ugyanis másodjára is ugyanolyan remek és kerek dalokat kapunk, mint az első felvonásban. Tény és való, nem változtattak túl sokat a formulán, így ismerős volt egy-két motívum és megoldás, de ettől még ez egy kiváló kétfelvonásos darab. Legfeljebb nem ajánlott egybe, huzamosabb ideig hallgatni, inkább csak gyakran váltogatva két-három dalt kiemelve belőle.

 

Az együttes tagjai:

Ivan Moody – ének

Zoltan Bathory – ritmusgitár

Jason Hook – gitár

Jeremy Spencer – dob

Chris Kael – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

01. Here to Die

02. Weight Beneath My Sin

03. Wrecking Ball

04. Battle Born

05. Cradle to the Grave

06. Matter of Time

07. The Agony of Regret

08. Cold

09. Let This Go

10. My Heart Lied

11. A Day in My Life

12. House of the Rising Sun (feldolgozás)

 

Diszkográfia:

The Way of the Fist (2007)

War Is the Answer (2009)

American Capitalist (2011)

The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1 (2013)

The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 2 (2013)