Főkép

A hónap elején volt alkalmam Ellie Goulding legújabb turnéjának (The Halcyon Days Tour) bécsi állomásán, a gyönyörű Konzerthaus épületében élőben meghallgatni napjaink talán „legnormálisabb” popénekesnőjét, ahol óriásit csalódtam, szerencsére pozitívan.

 

Ellie Goulding 1986-os születésű angol énekesnő, dalszövegíró. 2010-ben a brit kritikusok díjazták, majd ugyanebben az évben a BBC az év hangjának választotta, a címet két évvel korábban Adele is elnyerte. Azóta két stúdióalbuma jelent meg, a 2010-es Lights, és a 2012-es Halcyon. Olyan slágerek köthetők a nevéhez, mint a „Starry Eyed”, a „The Writer”, a „Lights”, az „Anything Could Happen”, az „I Need Your Love” vagy a „Burn”, de Elton John „Your Song” című dalának feldolgozása is nagy siker volt. Goulding dalaiban ötvözi a pop, a rock és az elektronikus zene, azon belül is a dubstep és a drum’n’bass elemeit, de ezt a témát tekintve ezen a ponton meg is állnék, egyrészt mivel egyáltalán nem értek hozzá, másrészt mert számomra sosem a műfaji besorolás volt fontos a zenében. Én inkább két kategóriára szeretem osztani a zenéket: nekem tetszőkre (azaz „jó”), és nekem nem tetszőkre (azaz „nem jó”) dalokra, a hölgy számai pedig legtöbbször előbbi kategóriába kerülnek nálam.

 

A bevezetőben Ellie-t a legnormálisabb popénekesnőnek neveztem, megengedem, hogy ezen a címen a szememben megosztozzon Adele-lal, ugyanis ezen azt értem, hogy 1. tud énekelni; 2. a dalainak akad valami értelme; 3. klipjei és nyilvános megjelenései nem az alulöltözött fenékrázásról és botránykeltésről, hanem a zenéről szólnak – ő igenis egy régi értelemben vett dalszerző és művész.

 

A bécsi koncertre egy kétnapos kint tartózkodás részeként, barátnőmmel együtt érkeztem, és nehéz lenne eldönteni, hogy melyikünk nagyobb rajongója az előadónak, így azt sem tudom megítélni, hogy melyikünk várta jobban az eseményt; de szerencsére gyorsan peregtek a hónapok, majd a napok és végül az órák, így végül az a péntek este is eljött. Az 1911 és 1913 között épült Wiener Konzerthaus a második legnagyobb bécsi koncertteremmel rendelkezik, amelynek lépcsőin már fél órával a hét órás kapunyitás előtt óriási volt a tömeg. A szervezők szerencsére nem várakoztatták sokáig a nagyérdeműt, így az épületbe bejutva, sikítozó tinilányok gyűrűjében kisebb-nagyobb viszontagságok árán sikerült a kabátoktól is megszabadulni. Nagy meglepetésre egyébként a koncert közönségének átlagéletkora nem igazán haladta meg a 16 évet, és ebbe a lányaikat kísérő bevállalósabb anyukák/apukák kora is beleszámít. Egy ügyes cselnek köszönhetően sikerült egy oldalsó ajtón bejutni a terembe, majd rövid versenyfutást követően az első sorban találtunk magunkat, a korlátra támaszkodva. Néhány pillanatig legalább tíz évvel fiatalabbnak érezhettem magam.

 

Nem sokkal ezt követően meg is érkezett az előzenekar, a szemtelenül fiatal, 18 éves Chlöe Howl személyében, akit idén mindkét, Ellie Goulding által 2010-ben elnyert díjra jelöltek. Albuma még nem jelent meg, de dalai („No Strings”, „Paper Heart”, „Rumour”) tanúskodnak erőteljes hangjáról, mely szerencsére élőben sem volt gyengébb – olyannak tűnt, mintha Adele-t egy kis Joss Stone-nal keverték volna: márpedig ez nem rossz párosítás. Howl előadónak sem utolsó, néhány számát végigbulizta, szemmel láthatóan jól érezte magát a színpadon, ráadásul még a hangosítást is sikerült jól beállítani úgy másfél szám után. A fiatal énekesnő igyekezett jó hangulatot csinálni, ami az elvakult tinirajongókat elnézve elég nehezen ment, mi viszont díjaztuk erőfeszítéseit, és biztosan a későbbiekben is figyelemmel kísérem majd a pályafutását.

 

 

A remek bemelegítést követően az est főszereplője is megérkezett, magával hozva lehengerlő zenekarát. A dobos és a szintis is sokat nyújtott, de a tagok sorából kiemelkedett a Chris néven bemutatott úriember, a gitáros/basszusgitáros/zongorista, valamint a három fekete vokalista (két hölgy és egy úr), akik néhány katartikus pillanatban szólóban is megcsillantott hangjukkal és tánctudásukkal emelték a koncert színvonalát. Ellie rögtön belekezdett a „Figure 8”-tel, amit a „Ritual”, majd legújabb slágere, a „Goodness Gracious” követett. Ezután régebbi dalai („Animal”, „Starry Eyed”, „Stay Awake”, „Tessellate/Climax/Guns and Horses”) következtek és egy szempillantásnyi idő alatt máris a zongorakísérettel előadott Elton John feldolgozás, a közönség kórusával végigkísért „Your Song” volt terítéken.

 

A már említett pozitív csalódást az okozta, hogy ezúttal nyoma sem volt a korábban látott koncertfelvételek jellemző negatív vonásának, ami talán nem is annak nevezhető – sokszor úgy tűnt ugyanis, hogy Ellie élőben nem képes úgy énekelni, mint várnánk; mintha sokszor egyszerűen csak elmismásolta volna a fontos sorok, refrének kiéneklését. Úgy hallatszott hajlamos erőtlenül dünnyögni éneklés helyett. Ez volt az, aminek nyomát sem láttam Bécsben, nemcsak hogy végignevette és végigtáncolta a koncertjét, de nem egyszer olyan elemi erővel énekelt, ami egyedi és senki mással összetéveszthetetlen hangszínével keveredve egészen egyedi koncertélményt nyújtott.

 

Az érzelmes számok sorában az Időről időre című film gyönyörű betétdala, a „How Long Will I Love You”, majd a „The Writer” és az „Explosions” következett, hogy aztán beinduljon a buli. Az „Only You”, majd az „Everytime You Go/This Love”-ot követő „Anything Could Happen” dobjai cunamiként borítottak be minket, volt amikor szinte az egész banda, így Ellie is dobverőket ragadott, valamiféle törzsi transzba vonva a közönséget. A hangulatot a két bulihimnusz, a Calvin Harris-szel közösen jegyzett „I Need Your Love” és a „Lights” tetőzte be. Utóbbi előtt Goulding megkérte a közönséget, hogy mindenki valamilyen fényt kibocsátó eszközt (öngyújtó, fényképezőgép, okostelefon) tartson felé, fényre van szüksége ugyanis, amiből erőt meríthet. A tombolásba átcsapó hangulatot tovább fokozta a sötétben felbukkanó több száz fénypont.

 

 

A kötelező, vége a koncertnek bejelentés után a tömeg őrjöngése néhány perccel később természetesen visszacsalogatta Ellie-t és zenekarát, hogy a drum’n’bass-es „You My Everything”-et, és legutóbbi slágerét, a „Burn”-t már teljes eufóriában adják elő, amiben a közönség is osztozott. A visszatéréskor egy, a különféle videórögzítő eszközök zsebekbe süllyesztésére és a zene puszta élvezetére hívó felszólítás is elhangzott, de természetesen az agyát eldobó többség mellett is akadt egy-két lányka, akik még véletlenül sem adták volna át magukat az érzésnek, és ekkor is inkább okostelefonjukkal rögzítették szeretett kedvencük minden mozdulatát. Ők tudják.

 

A koncert felejthetetlen élmény marad, de nem pusztán Goulding egyedi és meglepően erős énekhangja, vagy a vidám, egyszerre végtelenül aranyos és szexis színpadi jelenléte miatt. Ami kiemeli a különféle koncertek sorából ezt a péntek estét, az a közvetlenség. Közvetlenség Ellie Goulding és a közönség (igyekezett a legtávolabb ülőket is többször közel hozni az élményhez), közvetlenség az énekesnő és zenekara (vicces beszélgetések, összenevetések, együtt táncolások, közös dobolás), végül közvetlenség a banda és a közönség között. Ehhez az élményhez az első sorban állás is hozzájárult, de egészen különleges élmény volt látni, hogy a tagok nemcsak díjazzák azt, hogy figyelmünk rájuk is terelődik, de többször szemkontaktussal és egyéb gesztusokkal adták tudtunkra, örülnek lelkesedésünknek. Ettől pedig az egész koncert olyan hangulatúvá vált, mintha régi barátainkat néznénk a színpadon, sőt, nem is csak néznénk, inkább csak egy nagyot buliznánk velük, örülve a zene szeretetének. Az élmény megismételhetőségének reményében már most alig várom, hogy újra élőben hallhassam Ellie-t.

 

Fotó: Windbrechtinger Rudolf