Főkép

Egy amerikai város átlagos háziasszonyának élete minél érdektelenebb és szokványosabb, annál összetettebb és rejtelmesebb. Sally Porter (Szalay Kriszta) ugyanis többszörösen tudathasadt személyiség, elméjében öt különböző nő él, akik mind tudnak egymásról, kivéve Sally-t. Ő semmit sem tud arról, hogy mit tesznek alteregói, ezért nem érti, hogy miért is kerül kórházba öngyilkossági kísérlet miatt, vagy, hogy mit keres a szekrényben egy vibrátor. Egyik öngyilkossági kísérlete után Dr. Ash-hez kerül (Cserna Antal), aki azon van, hogy Sally-t és alteregóit egy személyiséggé gyúrja össze. A pszichiátriai kezelések mellett – amiken Sally lelke mélyére kalandozunk el – bepillantást nyerhetünk a mindennapjaiba, miközben szépen lassan megismerhetjük a tudathasadt nő személyes kapcsolatait is.

 

Mindenekelőtt ki szeretném emelni Szalay Kriszta teljesítményét a szereplők közül, ugyanis amit a színésznő végigvitt a színpadon, az a színészet magasiskolája. Egy pillantás alatt változik a visszahúzódó, palacsintaképű háziasszonyból viruló, harsány ribanccá. Hitelesen alakítja az összes személyiséget – a filozofikus Nolát, az erős, irányító Darry-t, a ribanc Bellát és az erőszakos Jinxet. Nem lehetett könnyű neki, hogy mindegyik személyiséget magáévá tegye, a meghajlásnál látszott is az arcán, hogy megkönnyebbült a zárójelenet hatalmas érzelmi kavarodása után – megérdemelte a vastapsot.

 

A többi színész elsősorban Szalay művésznőnek játszott alá, megteremtve a lehetőséget, hogy úgy tegye a dolgát, ahogy egy remek színésznőnek tennie kell. Cserna Antal a szinte már klisés pszichiátert játszotta, aki a saját traumájával nem akar szembenézni, ezért eltávolítja magától az embereket. A többiek pedig leginkább a humor forrásai: a mogorva nővér (Orosz Helga) a szókimondásával és a két kocsmáros (Janik László és Felhőfi-Kiss László), a helyzetkomikumokkal. Hiába, ez is egy olyan darab, amiben a humor és a tragédia szinte tökéletesen tud együttműködni…

 

A megvalósítás egy apró része azonban nem tetszett igazán: egy-egy szín végén mindig elsötétült a színpad, s a sötétben történtek az apró díszletmódosítások, szereplőcserék. Viszont a díszletmódosítás előtti kimerevedés nekem túl hosszú volt, egészen feleslegesnek tűnt. Daniel Keyes regényét egyébként Szalay Kriszta és Sultz Sándor alkalmazta színpadra, többször meghagyva a homályt (például akkor, amikor Sally megismerkedik alteregóival) – a fent említett szünetekben még a nyolcvanas évek rockját megidéző zene is szólt, hogy ezzel is bevonjon minket a darab miliőjébe, noha maga a történet nem korfüggő, bármely korban aktuális és elgondolkodtató lehet.

 

És végülis miről is szól maga a darab? Természetesen rólunk, emberekről, akik naponta több szerepet játszunk, mégis megférünk egymás mellett. De mi van akkor, ha az egyén ezeket a szerepeket nem tudja kontrolálni, s a főnökével beszélve veszi fel a csábító vagy egy kocsmai beszélgetésben az elvont bölcsész szerepét? A darab ezeknek az alteregóknak a kellemes, együttműködő összhangjára teszi le a voksát, ennek az összhangnak a megtalálását tűzi ki célul.

 

A darab mind történetében, mind mondanivalójában egészen egyedülálló, a megfelelő színészek profi szinten „adják át” a mű drámaiságát. A kevés díszlet is hozzásegít ahhoz, hogy minden korban átérezhető és hiteles maradjon, én még akár ma, 2014-ben is el tudnám képzelni. Külön pluszpont, hogy a színészek a darab után egy csésze teával kedveskedtek a közönségnek, ráadásul a mű könnyebb megértése céljából el is lehetett velük beszélgetni.

 

Színpadra alkalmazta: Szalay Kriszta, Sultz Sándor

Jelmez: Földi Andrea

Rendezőasszisztens: Gálfi Irén

Pszichológus szakértő: Kardos Klára

Rendező: Cserna Antal

Hossz: 1 óra 35 perc szünet nélkül