Főkép

Fülszöveg:

Egy gyilkosság, a Szajnán úszkáló bankjegyek, régi szerelmek, kabarétáncosok, egy nyugdíjas követ, kábítószerfüggők, egy furcsa végrendelet. A helyszín a párizsi Marais negyed, ahol egy bérházban lakik a jómódú bérlő és a szűkösen élő kispolgár, a szorgalmas hivatalnok és az egész nap a folyosón tébláboló öregasszony. A ház életének középpontja az udvar. Ide érkezik meg az éjszaka közepén Maigret, és az ablakokon át árnyjátékként elevenedik meg előtte a bérlők élete. Ahogy megismeri a ház lakóit és kikérdezi az áldozat rokonait, ismerőseit, az elhunyt férfi szinte olyanná válik számára, mint egy bizalmas, régi barát. Felkeresi életének helyszíneit, a Pigalle negyed szórakozóhelyeit, majd fényűző otthonát, és megismeri a viszontagságos utat, amelyen a sikerig jutott. A nyomozás előrehaladtával az áldozatot körülvevők valódi jellemére is lassan fény derül a látszat tetszetős felszíne alatt.

 

Részlet a regényből:

Este tíz óra volt. A park rácsos kapuit már bezárták, a Vosges téren egy lelket sem lehetett látni, csak az autólámpák fénylő csíkjait az aszfalton, a csobogó kutakat, a csupasz fákat és odafent a tetők egyforma sorát.

A teret óriási övként átölelő árkádok alól csak pár helyről, három vagy négy boltból szűrődött ki fény. Maigret felügyelő egy halotti koszorúk közt vacsorázó családot pillantott meg az egyik üzlet ablakán keresztül.

Próbált eligazodni az ajtók fölötti házszámok között, ám ahogy elhaladt a koszorúbolt előtt, egy alacsony alak lépett elő az árnyékból.

– Magával beszéltem telefonon?

Az asszony régóta várhatott rá. Noha már érezhető volt a novemberi hideg, nem vett kabátot a köpenyére. Az orra vörös volt, a tekintete nyugtalan. Kevesebb mint száz méterre, a Béarn utca kereszteződésében egy egyenruhás rendőr posztolt.

– Neki nem is szólt? – kérdezte Maigret az asszonytól morogva.

– Nem! Saint-Marc asszony miatt, aki éppen most szül… nézze! Az ott az orvos autója, sürgősséggel hívta ki…

Három autó állt a járda szélén, felkapcsolt fényszórókkal, hátul vörösen világító lámpákkal. A hold halvány fénye körberajzolta az égen vonuló sötét felhőket. Érezni lehetett a levegőben, hogy hamarosan leesik az első hó.

A házmesternő előresietett a kapualjban, amelyet csak egy halvány, porlepte huszonöt wattos izzó világított meg.

– Elmondok magának mindent… ez az udvar… mindenki bejön ide, bárhová is megy a házban, kivéve a két boltot… itt a gondnoklakás, balra… ne is törődjön velük, nem volt időm lefektetni a gyerekeket…

Ketten tartózkodtak a konyhában, egy fiú és egy lány, körülöttük rendetlenség. Ám a házmesternő nem lépett be az ajtón. Az udvar másik felén álló hatalmas, harmonikus arányú, hosszú épületre mutatott.

– Ott van… mindjárt meglátja…

Maigret érdeklődve figyelte ezt a különös kis nőt, akinek kapkodó mozdulatai elárulták idegességét.

– Egy felügyelővel akar beszélni! – nyomta valamivel korábban Maigret kezébe a telefont kollégája az Orfèvres rakparti főkapitányságon. Maigret fojtott hangot hallott a vonal túlsó felén, és kétszer vagy háromszor is el kellett ismételnie:

– Kérem, beszéljen hangosabban!… Nem értem, mit mond!

– Nem tudom hangosabban!… egy presszóból hívom!… figyeljen…

Szaggatott szótagok sora következett.

– Kérem, azonnal jöjjenek a Vosges tér 61-be!… Igen… Azt hiszem, bűncselekmény történt… de még nem szabad kiderülnie!

Ekkor a házmesternő az első emelet nagy ablakaira mutatott.

A rácsok mögött árnyak jöttek-mentek.

– Ott, látja?

– Ott történt a bűneset?

– Nem! Saint-Marc asszony ott szül… ez az első szülése… nem túl erős a szervezete… érti?

Az udvar még sötétebb volt, mint a Vosges tér, csak egy falilámpa világította meg. Egy üveges ajtó mögött mintha a lépcső húzódott volna, itt-ott a lakásokból is fény szűrődött ki.

– Értem, de a bűntény hol történt?

– Máris mondom! Hatkor a Couchet cég dolgozói elmentek…

– Egy pillanat. Miféle cég ez a Couchet?

– Azok a hátsó épületek… egy laboratórium, ahol szérumot gyártanak… biztos hallott róla… a dr. Rivière-féle szérum…

– Az a világos ablak?

– Várjon! Ma van harmincadika, ezért volt itt ma Couchet úr…az a szokása, hogy még itt marad, miután bezárták az irodákat…láttam az üvegen keresztül, a fotelben ült… nézze!

Tejszínű ablak. Mögötte különös árnyék, mintha egy férfi az íróasztalára dőlt volna.

– Ő az?

– Igen… nyolc óra körül kivittem a szemetet, odanéztem az iroda felé… éppen írt. Tisztán láttam a kezét, a tollát vagy ceruzáját…

– Hánykor történt a bűn…

– Máris mondom! Felmentem, hogy megkérdezzem, hogy van Saint-Marc asszony… lefelé jövet is ránéztem az irodára. Pont ilyen helyzetben láttam, ahogy most maga, azt hittem, hogy alszik.

Maigret kezdte elveszteni a türelmét.

– Aztán egy negyedóra múlva…

– Értem, még mindig nem mozdult! Térjünk a tárgyra…

– Ez minden… Tudni akartam, mi történt… bekopogtam az iroda ajtaján… nem válaszolt semmit, ezért benyitottam… halott volt, mindenütt vér…

– Miért nem értesítette a körzeti rendőrőrsöt? Itt van egy sarokra, a Béarn utcában.

– Nem hiányzik ide egy csomó egyenruhás alak, akik felforgatják a házat! Hisz mondom, hogy Saint-Marc asszony…

Maigret zsebre dugott kézzel állt, pipával a szájában. Az első emeleti ablakot nézte, és az volt a benyomása, hogy a küszöbön áll a nagy esemény, mert az árnyak egyre sietősebben mozogtak odafent. Ajtó csikordult, majd léptek kopogtak a lépcsőn. Egy magas, nagydarab férfi tűnt fel az udvaron, és a házmesternő, megérintve a felügyelő karját, tiszteletteljes hangon azt suttogta:

– Saint-Marc úr… egykori nagykövet…

A férfi, akinek nem lehetett látni az arcát, megállt, tett pár lépést, majd ismét megállt, a szemét szüntelenül lakásának ablakán tartva.

– Biztos megint leküldték… mint az előbb is… Jöjjön! Na, tessék! Már megint rákezdik azok ketten a gramofonjukkal!… És pont Saint-Marcék fölött!

A második emeleti ablak halványabb fényű, kisebb volt. Zárva volt, és inkább sejteni, mint hallani lehetett a lemezjátszó hangját.

A nem túl nőies testalkatú, ideges, véreres szemű, kapkodó házmesternő az udvar közepe felé indult, egy kis lépcsősorra mutatott, melynek végén félig nyitott ajtó állt.

– Majd meglátja, balra… én inkább nem megyek be oda.

Maigret egyszerűen berendezett irodába lépett. Világos bútorok,

egyszínű tapéta.

Negyvenöt év körüli férfi ült a fotelben. Feje az előtte heverő papírokra dőlt. A golyó átment a mellkasán.

Maigret hallgatózni kezdett: a házmesternő még mindig odakint állt és várt, és Saint-Marc úr továbbra is az udvaron járkált. Időnként egy-egy autóbusz zúgott el a téren, lármájuk még inkább kiemelte a beálló csendet.

A felügyelő nem nyúlt semmihez. Csak arról bizonyosodott meg, hogy a fegyver nem maradt-e az irodában, majd három vagy négy percig nézelődött a szobában, aprókat szippantva pipájából, végül komor arccal kilépett.

– Mit talált?

A házmesternő még mindig ott állt, suttogva kérdezte.

– Semmit! A férfi halott.

– Közben felhívták Saint-Marc urat az emeletre!

A lakásban ismét mozgolódás támadt. Ajtók csapódtak, valaki futott.

– Az a nő olyan törékeny!

– Na igen… – mormolta Maigret, a tarkóját vakarva. Csak most nem ez volt a legfontosabb. – Van esetleg valami elképzelése, ki hatolhatott be az irodába?

– Nekem? Honnan lenne?

– Úgy értem, a szobájából látnia kell, ha az udvaron jár valaki.

– Látnom kéne, igen! Ha a háziúr egy tisztességes szobát adna, és nem nyaggatna folyton a világítás miatt! Alig hallom a lépteket odakint, éjszaka legfeljebb az árnyékát látom annak, aki elmegy… van, akit a léptei hangjáról felismerek.

– Nem vett észre valami szokatlant este hat után?

– Semmit! Majd’ minden lakó lehozta a szemetet a kukába. Itt van, a lakásomtól balra. Látja a három szemetesvödröt? A házirend szerint este hét előtt nem hozhatják le.

– És senki se jött be a kapun?

– Honnét tudhatnám? Látszik, hogy nem ismeri a házat… huszonnyolc lakó van. Nem beszélve a Couchet cégről, ahol állandóan jönnek-mennek…

Lépések hallatszottak a kapu felől. Egy keménykalapos férfi lépett az udvarra, balra fordult, és felvett egy üres szemetesvödröt. A sötétség ellenére észrevette Maigret-t és a házmesternőt, mert egy pillanatig mozdulatlanul állt, végül megszólalt:

– Nem jött levelem?

– Nem, Martin úr.

– Ki ez a férfi? – érdeklődött Maigret.

– Az önkormányzatnál dolgozik, Martin úrnak hívják, a másodikon lakik a feleségével.

– És hogyhogy itt volt a szemetesvödre…

– Szinte az összes lakó itt hagyja, mikor elmennek. Lehozzák, mikor mennek valahová, és felviszik, amikor hazaérnek. Hallotta ezt?

– Mit?

– Mintha… kiáltást hallottam volna. De jó lenne, ha azok ketten ott fent végre kikapcsolnák a drágalátos gramofonjukat! Mit szól hozzá, pedig nagyon jól tudják, hogy Saint-Marc asszony szülni fog…

A lépcső felé sietett, amelyen valaki éppen lefelé jött.

– Nos, doktor úr?… Fiú?

– Kislány.

Az orvos elment mellette. Hallották, ahogy beindítja a kocsiját, és elrobog.

A házban tovább folyt a mindennapi élet. A homályos udvar. A boltív, a halvány izzóval. A kivilágított ablakok, a gramofonzene foszlányai. A halott még mindig a szobájában volt, egyedül, a szétszórt papírokra csuklott fejjel. Hirtelen kiáltás hallatszott a másodikról. Éles hangon, mintha valaki kétségbeesésében segítséget hívna. Ám a házmesternő meg se rezzent, csak felsóhajtott, ahogy benyitott a gondnoklakásba:

– Na, már csak ez hiányzott! Már megint a bolond öregasszony!

A házmesternő maga is felkiáltott, mikor az egyik gyerek eltört egy tányért. A lámpa fényében Maigret egy sovány, fáradt arcot, és kortalan testet látott.

– Mikor kezdődik a nagy felhajtás? – kérdezte a házmesternő.

A szemben lévő trafik még mindig nyitva volt, és néhány perccel később Maigret bezárkózott a telefonfülkébe. Nyugodt hangon utasításokat osztott.

– Igen… az ügyészséget… hatvanegy… majdnem a Turenne utca sarkán van. És értesítsék a bűnügyi nyilvántartást! Halló? Igen, én itt maradok…

Tett pár lépést a járdán, szórakozottan besétált az árkádon át az udvarra, és végül rosszkedvűen megállt a közepén, a hideg miatt behúzott nyakkal. Az ablakokban kezdtek felgyúlni a fények. A halott árnyéka még mindig az iroda áttetsző üvegére vetült. Egy taxi állt meg. Még nem az államügyész volt. Egy fiatal nő vágott át sietős léptekkel az udvaron, parfümillatot hagyva maga mögött, és kinyitotta az iroda ajtaját.

 

A Kiadó engedélyével.