Főkép

„Gyertek csak, üljetek ide mellém a babzsákfotelre! Szorítsátok erősen a macikávés bögréket, nehogy beleboruljon a távirányítóba! Na, akkor most mondok nektek egy mesét. Lesz, lesz benne király és királylány is. Nem olyan nyálasan, na, ez egy tök normális királyfi lesz. A családja is normális, vagyis inkább olyan lökött, mint a miénk. Képzeljétek, amikor útnak indult ez a királyfi, hogy megtalálja a naaaagy szerelmet, mert az igenis kell, a legmodernebb királyfiknak is, a tesója éppen megbetegedett. És ahelyett, hogy bölcs tanácsokkal, harsonaszóval és sorfallal búcsúztatták volna, állandóan csak olvasó felséges apukája a papucsát pörgette meg, irányjelzés végett.

 

Csoda, hogy ez a fiú depressziós lett? Akarom mondani szomorú. Nem is ment messzire, erdőn-mezőn, hegyen-völgyön által, nem ölt meg egy fia sárkányt, nem leckéztetett meg gonosz törpét sem, elakadt egy kunyhóban, ott nyomta az ágyat. Tojt az egészre.

 

Várjatok, csak megkeverem a gyömbérlekvárt, mindjárt jövök. Most ne kezdjetek legózni, mert lemaradtok a legizgalmasabbról! Szóval, nem egyedül lakott ott ez a királyfi, hanem… egy… macskával. Először el akarta zavarni, de a macska addig beszélt, igen, nagyon jó beszélőkéje volt, és még ki is takarított. Jól elbeszélgettek, és sokat takarítottak, de akkor valami zörgött odakint. Nagyon megijedtek, micsoda rémség látogatja most meg őket, nem dinoszaurusz, hanem egy beszélő-lépkedő fa volt az. Beengedték hát őt is. Mivel se tévéjük se rádiójuk, de még internetük sem volt, versekkel szórakoztatták egymást. Hogy ki tudja a legszomorúbbat mesélni, vagyis verselni.

 

Ekkor ismét zajt hallottak… valaki tüsszentett. Na ki volt az? Egy rongybaba – igen, olyan, mint a tiétek, és neki is volt egy nagyon szomorú története. Elhagyta a szerelme, Ládafia királyfi, mert úgy érezte, korai elköteleződnie, nem látott még elég világot, hát lelépett, van ilyen gyerekek, hajjaj. Szegény Sári meg ottmaradt egyedül, nedvesre ázott rongyszemekkel.

 

És akkor meg levél érkezett: ki írhatta? Hát a királyfi anyukája. Hogy megvan-e már a menyasszony, vagy netán elfelejtette az a hercegkölök, mi a dolga? Másnap jönnének az esküvőre.

 

Jó, befejezem, már biztos éhesek vagytok, szóval még hátravolt a macska története, vagyis verse, és képzeljétek, éjfélkor átváltozott… igazi királylánnyá, a viskó pedig palotává! Azt, hogy átváltozott macskává, és várnia kellett egy királyfira, aki majd beleszeret, azért kapta, mert túl türelmetlen volt, és beleolvasott egy könyvbe, amibe még nem kellett volna! Igen, ezért is mondtam, hogy ne olvasd még el a Harry Potter 5. részét. Na, máskor is meséljek?”

 

Tamás Zsuzsa könyve igényes, kortárs magyar gyerekirodalom, amely népmesei hagyományokra építkezik. Jópofa ötlet a népmeséknek egy kis legyintést adni, kiemelni őket a skanzenből, és kicsit maivá, gyerek-közelibbé tenni, mind nyelvezetében, mind a történetvezetésben. A népmesék régen minden ízükben az akkor napi valóságból és természetközeli hitvilágból táplálkoztak, és nagy kár lenne, ha mondanivalójuk elérhetetlen lenne a mai gyerekek számára, esetlegesen avíttas nyelvezetük vagy feledésbe kopó tárgyaik miatt. A Macskakirálylány ilyen jól emészthető kredenc-mese. Sütjük a piskótát, lesimítjuk a patchwork takarót a díványon, tejet öntünk a macskának, és közben tudjuk, hogy bármikor a fejünkre ugorhat egy manó. Ez tetszett. Tetszettek az illusztrációk, éppen hogy keveselltem őket, elfogott a komorság, mikor egy lapozás után csak a végtelen mennyiségű betűt láttam, holott az imént még fél oldalt betöltött egy kép.

 

Amivel nem tudtam mit kezdeni, az a mindent és mindenkit (kivétel a macska) uraló, cselekvést ellehetetlenítő rosszkedv, önsajnálat és spleen, a felnőtteknek szánt pszichológiai jellemzés-morzsák az egyes karakterekről, és a hosszú-hosszú versek, amelyek kizökkentettek ebből a csendes, melankolikus és mégis vicces mesevilágból.