Főkép

Többnyire gyanakodva fogadom az ilyen-olyan indokkal, például évfordulók kapcsán összepárosított régi kiadványokat, és időnként valóban előfordul, hogy a kiadó célja egész egyszerűen egy újabb bőr lenyúzása a régi megjelenésekről – ékszerből sem feltétlenül tetszenek a két gyönyörű, ámde egymással nem feltétlenül kompatibilis karakterű drágakővel kirakottak –, ezúttal mégis azonnal tudni lehetett, hogy nem mindennapi értékhez juthat az, aki külön-külön kihagyta a most egybecsomagolt két kiadványt, Christina Pluhar és az Arpeggiata kamarazenekar huszonegyedik-századosított barokk programjának reprezentatív anyagait. Az apropót pedig a két nagy cég, az EMI és a Warner 2013-as részleges fúziója adta, minek köszönhetően az együttes addig a Virgin Classicsnél és az Erato Recordsnál megjelentetett nagylemezei végre egy alomba, vagyis kosárba kerültek.

 

A most újra kiadott két korong közül elsőként a Teatro d’Amore jelent meg – 2009-ben –, rajta a cremonai születésű Claudio Monteverdi világi műveiből vett részletekkel. Míg egyházi komponistaként Monteverdit az utolsó reneszánsz mesterként tartják számon, addig ugyanő korát messze meghaladóan modern újításokat vezetett be a barokk monódia és a continuo terén. Többek között, ha nem is kiötlötte, mindenesetre ő vitte tökélyre a basso ostinato, azaz a makacsul ismétlődő basszus használatát (habár a chacone-t, a passacagiát és a groundot később Lully és Purcell szintén páratlan invencióval alkalmazta, mindannyian századokkal megelőzve a forma vélt „feltalálóit”, a jazz-zenészeket), és erre több kiemelkedő példát is találhatunk az albumon, az „Amor”-tól a „Chiome d’oro”-ig. A lemezről legtöbb formában kimásolt (mondhatnánk: antologizált) darab mégis az „Ohimè ch’io cado”, melynek basszus szólamára a L’Arpeggiata kifejezetten mai jazzesen improvizálja a harmóniákat (meg kell jegyeznem, hogy az egész műsornak modern feelinget biztosít a trombita, pontosabban cink szinte állandó, tehát a barokkra nem jellemző használata), ami egyrészt kihangsúlyozza Monteverdi művészetének időtlenségét, másfelől ékesen igazolja bármely két vagy több zenei stílus összeházasíthatóságát.

 

Az első hallásra egészen meghökkentő interpretáció szokatlan sikeréhez ugyanakkor nem kis mértékben járult hozzá Philippe Jaroussky, a gyakorlatilag egyedüli, de legalábbis felülmúlhatatlan férfi szoprán közreműködése, aki önmagában úgy szólaltatja meg a művet, ahogy rajta kívül senki más nem lenne képes erre. Nem kevésbé kiemelkedő Núria Rial teljesítménye, a kettejük által közösen énekelt operarészletek, mindenekelőtt a „Pur ti miro” pedig a műélvezet csúcsaira juttathatja a hallgatót. Persze a „Zefiro torna” ugyancsak ostinato basszusra, ezúttal ciacconára felépített duettje is a nem mindennapi zenei élmények közé tartozik.

 

Egy évvel később, 2010-ben ugyan a korzikai Barbara Furtuna férfi kamarakórussal kiegészülve, mégis nagyjából ugyanez az előadói gárda rögzítette a hasonló felfogásban fogant Via Crucis című albumot, melyen egy soha nem létezett vagy létezhetett passiót adnak elő. A barokk ezúttal is modernséggel keveredik, ám különös fűszerként még némi népies hangzást is hozzátett a mesterszakács, Christina Pluhar, amitől különösen gazdaggá vált a zenei élmény – közvetlenül a hátborzongatóan vad szépségű „Maria” után például egy 20-21. századi disszonanciákkal „korszerűsített” Merula-kompozíció, Szűz Mária látomásos bölcsődala, a „Hor ch’è tempo di dormire” következik. De ugyanilyen erős kontrasztot érzékelhetünk a tradicionális korzikai dallamra és fájdalmas harmóniákra ráhúzott „Stabat Mater” és Sances azonos szövegre írt, ám jóval letisztultabb szerzeménye között.

 

A zömében borongósabb vokális művek komoly-komor hangulatát időnként vidám és virtuóz instrumentális darabok oldják – elsősorban Biber döbbenetesen gyönyörű szerzeményei, de Lorenzo Allegri „Canario”-jának funkciója is ugyanez. És ahogy a Monteverdi-albumban is szinte uralkodó szerepet kaptak a basso ostinatóra komponált dalok, itt ugyancsak hallhatunk ciacconát és passacagliát, de még ahol nem is a makacsul ismétlődő, rövid basszusfrázisok adják az alapot, azokra a szerzeményekre sokszor ugyanúgy érvényes, hogy egyetlen újra meg újra induló akkordmenet határozza meg a szerkezetet, mint például a „la Follia” témára készült „Lamentu di Ghjesu”.

 

Két nagyszerű lemezt vehet tehát kezébe az, aki e limitált kiadás megvásárlása mellett dönt, és azon kívül, hogy nyomon követheti egy zenekar művészi fejlődését, vagy legalábbis megismerheti annak két meghatározó állomását, utánozhatatlanul eredeti felfogásban hallgathat meg jól ismert, korábban tán sosem hallott vagy egyszerűen már-már feledésbe merült műveket, méghozzá a legkiválóbb kvalitásokkal bíró előadóknak a csillagok különösen szerencsés együttállására utalóan összeverbuválódott csoportjától.

 

 

Előadók:

Núria Rial – szoprán

Philippe Jaroussky – kontratenor

Cyril Auvity – tenor (Teatro d’Amore)

Jan van Elsacker – tenor (Teatro d’Amore)

Joaõ Fernandes – basszus (Teatro d’Amore)

 

Barbara Furtuna (Via Crucis)

 

L’Arpeggiata

Christina Pluhar – művészeti vezető

 

A lemezen elhangzó művek listája:

CD 1

Claudio Monteverdi: Teatro d’Amore

1. Toccata

2. Ohimè ch’io cado

3. Pur ti miro

4. Damigella tutta bella

5. Amor (Lamento della Ninfa)

6. Sì dolce è ’l tormento

7. Sinfonie & Moresca

8. Interrotte speranze

9. Chiome d’oro

10. Oblivion soave

11. Hor che ’l ciel e la terra

12. Tempro la cetra

13. Ballo

14. Con che soavità

15. Vago augelletto

16. Zefiro torna

 

CD 2

Via Crucis

1. Heinrich Ignaz Franz von Biber: L’Annunciation

2. Anon.: Ninna nanna alla Napoletana

3. Trad.: Maria

4. Tarquinio Merula: Hor ch’è tempo di dormire

5. Heinrich Ignaz Franz von Biber: L’Aria

6. Giovanni Legrenzi: Lumi, potete piangere

7. Trad. corse: Suda sangue

8. Benedetto Ferrari: Queste pungente spine

9. Luigi Rossi: Voglio morire

10. Trad. corse: Stabat mater

11. Giovanni Felice Sances: Stabat mater

12. Maurizio Cazzati – Giovanni Antonio Pandolfi Mealli: Passacaglia

13. Roccu Mambrini – Toni Casalonga – Nando Acquaviva: Lamentu di Ghjesu

14. Tarquinio Merula: Ciaccona

15. Claudio Monteverdi: Laudate Dominum

16. Lorenzo Allegri: Canario

17. Anon.: Ciaccona di Paradiso e dell’Inferno

18. Enzo Gragnaniello: ’Stù Criato