Főkép

Philomena Lee nagy titkot őriz: ötven évvel korábban szült egy fiút, akit aztán egy ír apácazárdában elszakítottak tőle. Az elmúlt évtizedekben senkinek sem beszélt róla, még lánya is csak akkor értesül a tragédiáról, amikor Philomena már nem tudja magában tartani súlyos terhét. Anya és lánya találkozik Martin Sixsmith-szel, akit nemrégiben bocsátottak el kormányközeli állásából, s most erősen megrendült hírnevét próbálja valahogy újra felépíteni. Az újságíró és az idős asszony pedig elindulnak, hogy megtalálják az ötven évvel korábban elveszett fiút – át a tengeren, hogy régi sebeket szakítsanak fel és újakat szerezzenek helyette: hiszen egy ilyen kutatás szinte sohasem vezet olyan eredményre, mint amit a fejünkben elképzelünk…

 

Stephen Frears tudja, hogyan kell az idős nőkkel bánni – mondanám reflexszerűen, mintha valami sután idióta címet keresnék, mindenesetre A királynő óta tudjuk, hogy van érzéke az olyan portréfilmekhez, ahol nem a tinédzserkorosztály kapja a főszerepet. Ez pedig azért is fontos, mert nagyon féltem, hogy mindazt a szenvedést és bánatot, amit Philomena átélt (és át kell élnie minden nap), valami egészen nehezen emészthető formában tuszkolja le a torkunkon. Philomenát ugyanis nem elég, hogy a zárdában megbélyegzik a terhessége miatt, és folyamatosan a szégyenét emlegetik, még el is szakítják tőle fiát, hogy aztán mikor évek múltával visszatér, még akkor se segítsenek neki megtalálni a gyermekét. Ezért még az idős Philomena sem tud szabadulni az érzéstől, hogy bűnt követett el, amikor pillanatnyi vágyának engedett – még jó, hogy találkozik Martin Sixsmith-szel, aki más véleményen van.

 

Hiszen Martin szinte tökéletes ellenpontja a vallásos, régi erkölcs szerint nevelkedett, kissé bogaras, vagy legalábbis bájosan egyszerű asszonynak, nagyszerűen kiegészítik egymást. Utazásuk során, ha barátságot nem is kötnek, de mindketten eljutnak arra a pontra, ahol át kell értékelniük mindazt, amiben hittek – közben pedig magával ragadó jókedvvel vetik bele magukat a keresésbe. Noha Martin készülő cikkét a „gonosz apácák”, a „súlyos tragédia” és a „megható emberi sorsok” kifejezésekkel lehetne leginkább jellemezni, mégis, Frears még pont annyi könnyedséget csepegtetett a jelenetekbe, még éppen annyi humort kapunk, hogy kellemesen oldja a felgyülemlett feszültséget. Elvégre szomorúságból azért nincsen hiány, néha kicsit túl patetikusan is találta az érzelmeket, mégsem éreztem azt, hogy ez sok lenne: az életszerű jelenetei megtalálják az utat a nézőhöz.

 

 

Ez pedig nem kis mértékben köszönhető Judi Dench-nek, aki Philomena szerepében ha nem is látványos, de annál őszintébb és emberibb alakítást nyújt. Bár Steve Coogan is remek, mégiscsak az idős asszonyra építette fel Frears a filmjét, rajta múlik minden – szerencsére Judi Dench elég profi ahhoz, hogy ez ne jelentsen számára problémát. Nem tudom, hogy mekkora sikere lesz a nézők körében az egyébként igaz történtet alapján készült, feleslegesen tolakodó magyar alcímű Philomenának, de az biztos, hogy én nem bántam meg a megtekintését: úgy beszél komoly emberi sorsokról, hogy közben nem fél a humortól; az okos párbeszédeinek köszönhetően pedig egészen magával ragadó figyelni a furcsa páros kutatását – közben talán mi is tanulunk kicsit magunkról. Ennél többre nincs is szükség.