Főkép

Habár teljesen más kontextusban került elő egyszer egy népszerű folyóirat egyik cikkében, hogy a magukat komolyan vevő zeneművészek szintén kutatnak, sőt, alkalomadtán írásos formában is publikálják az eredményeiket, személyes meggyőződésem is, hogy – igaz, tényleg léteznek valódi őstehetségek – a zene elsősorban mégis azoknak tárja fel legbelső titkait, akik veszik a fáradságot, hogy utánamenjenek a rejtélyeknek. Elég Nicolaus Harnoncourt példájára gondolni, aki nem csupán előadóként szerzett nem mindennapi hírnevet magának, hanem a régi zene értelmezéséről szóló tanulmányaival úgyszintén muzsikusok egy egész nemzedékére hatott közvetlenül, mi több, elvei és a gyakorlat mindig is kölcsönösen alakították egymást, ezáltal is emelve interpretációinak színvonalát.

 

Marczi Mariann 20. századi magyar zongoradarabokból összeállított albuma ugyanilyen tökéletes példája annak, miként juttathatja még magasabb dimenziókba a tudományos munka a zenei értelmezést. A kortárs zenéről rendszeresen publikáló művésznő a zenetudományok doktoraként voltaképp annak a tradíciónak a továbbvivője, melyet többek között Bartók Béla és Kodály Zoltán is képviselt, amikor gyűjteni és rendszerezni kezdték a magyar falvak muzsikáját, hiszen ennek révén tudományos alapossággal dolgozták fel népdalkincsünket. (Azt, hogy ezzel használtak vagy ártottak-e az élő népzenei hagyománynak, most ne firtassuk.) Ám itt egyértelműen műzenéről van szó, ami eleve kínálja magát az elemzésre, a szerzőkhöz fűződő személyes, szakmai kapcsolat pedig, ha lehet, még megkérdőjelezhetetlenebbé teszi az interpretációk érvényességét.

 

Csodálatraméltó például az az érzékenység, amellyel Marczi Mariann megszólaltatja Kurtág György tömör, az eszközöket a minimumra redukáló „szilánkjait”; ahogyan a lecsengő hangok előkészítik a rájuk következő akkordokat, és képzeletünkben elhallgatva is átúsznak az új harmóniákba. Ám éppily mesterien érzékelteti a művésznő Ligeti György etűdjének fémes jellegét, kitartóan kopogó ismétlődő hangoktól megkeményedő szilárdságát, amihez a képzeletbeli ragyogó felületek utánozhatatlan szépsége járul. A másik oldalon pedig Bartók Béla disszonanciákkal kísérletezgető összhangzatainak leheletfinom hangulatfestéseit érzékelhetjük a népies dallamok alatt. A burleszkek játékosak, határokat feszegetők, néhol kifejezetten meghökkentőek, mégis mindvégig emberiek és összetéveszthetetlenül egyediek.

 

Hasonló törekvéseket, valahol mégis egy egészen más irányt képviselnek Kodály Zoltán francia ihletésű, mindenekelőtt Debussy impresszionizmusát a magyar népzenével elegyítő kísérletei, melyeknek előadásához ismét csak tökéletesen illik Marczi Mariann érzékeny játékstílusa. Nem áradó, hömpölygő dallamokat hallhatunk, hanem szubjektív, meditatív hangsorokat, és ez a felfogás leghatározottabban a Debussy témáját feldolgozó darabban érvényesül. Ám ugyanígy a modernizmus előszele érezhető ki Lajtha László itt szereplő zongoraművéből, míg a metodika sokkal inkább a második bécsi iskoláéval rokon. Nem Schönberg expresszionizmusa ez, mégis hasonlóképp a tonalitás hagyományos rendjét meghaladni igyekvő kísérlet, ami elszakadni próbál mind a romantika, mind a klasszicizmus bizonyos jegyeitől, de ehhez nem a tisztának vélt forrást használja fel, hanem új letisztultságot teremt.

 

Hozzánk legközelebb – időben mindenképp – Jeney Zoltán és Csapó Gyula a modernizmuson is túlmutató kompozíciói állnak. Míg Jeney a régi szerkesztési elveket, a kánont és az átértelmezett variációt helyezi mai keretekbe, addig Csapó az elvárásaink horizontját tágítja játékosan. Miután Marczi Mariann közvetlenül az alkotóval konzultálva alakíthatta ki saját megközelítését, ezért ha nem is feltétlenül mindenki másénál hitelesebbnek, mégis vitathatatlanul autentikus értelmezésnek tekinthetjük a darabnak az albumon hallható felvételét.

 

A 20. századi magyar zongorairodalom különös keresztmetszetét tárják elénk a kiválasztott darabok, melyeknek előadásából a minden részletre kiterjedő tudás éppúgy kiérezhető, mint az átlényegülésre képes művészi lelkület erőteljes jelenléte. Noha a lemezen szereplő művekkel nehéz lett volna melléfogni, úgy érzem, az sem tévedhet sokat, aki ebben az albumban e művek reprezentatív interpretációját keresi, hiszen ennél tisztább és átéltebb előadásukra nehéz lenne rálelni bárhol is.

 

Előadók:

Marczi Mariann – zongora

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-4. Kurtág György: Splinters, Op. 6/d

5. Ligeti György: Fém (Etudes, Book II)

6. Kodály Zoltán: Méditation sur un motif de Claude Debussy

7-13. Kodály Zoltán: Seven pieces for Piano

14. Lajtha László: (…de l’automne et du champ…) from Contes Op. 2. No. 10

15-17. Bartók Béla: Trois Burlesques pour piano, Op. 8/c

18. Jeney Zoltán: Ricercare

19. Jeney Zoltán: Arthur Rimbaud in the Desert

20. Csapó Gyula: The Ultimate Goal