Főkép

A hobbit – Váratlan utazás címmel egy éve mozikba került első rész ismerete nélkül ne tessék elolvasni a következő sorokat. Köszönöm.

 

A Váratlan utazás úgy nagy vonalakban tetszett, minden fenntartásom és problémám ellenére is. De hogy van értelme egy ilyen vékony regényt ugyanúgy három részesre húzni, mint a Gyűrűk Ura filmeket, azt igazából a folytatás igazolja. (A megátalkodottabb rajongók persze a valós idejű verziót is szívesen megnéznék, pedig az hónapokba telne.)

 

A film visszatekintéssel kezdődik, és azzal, hogy (ha jól láttam) maga a rendező, Peter Jackson bukkan elő egy megyei kocsmából, de egyébként azt mutatják meg, amint Gandalf (nem éppen véletlenül) összefut Thorinnal a Pajkos Póniban, és elülteti a fejében a gondolatot, hogy vissza kellene szereznie a királyságát. Innentől aztán folytatódik minden, ahol az első rész abbahagyta, és még az is kiderül, hogy az abban látott tünde király valóban nem jó arc.

 

Meglehet, az első rész megalapozta, hogy a másodikban már ne zavarjanak annyira a Tolkien eredeti történetéhez hozzáírt vagy átszabott momentumok, hogy csak ritkán mesés a film, de attól még tény, hogy épp a hozzáírt meg elvett részekben van néhány, mondjuk úgy, bakugrás, amiért a professzor alighanem kiosztana pár körmöst Jacksonnak. De mint 2013-as filmnek, igenis jót tett, hogy beleírták Legolas-t és Taurielt, akik jelentős szerepet kaptak abban a hosszú harci jelenetben, amikor a „hordólovas” törpök az erdőtündéktől menekülnének, miközben az orkok is rájuk támadnak. Annyira pörgős és szemfényvesztően gyors az a csata, hogy a szám is tátva maradt – bár egy részében a hahotától: ahogy Bombur legyak mindenkit, azt még Legolas szemmel követhetetlen orkgyilkolászása sem tudja felülmúlni.

 

 

Ha már humor: abból több, de jobb is jutott ebbe a filmbe, mint elődjébe. Azt nem állítom, hogy visszataláltak a tolkieni ösvényre (noha a Gyűrűk Urában ez nem igazán érződik, remek humora volt a professzornak, ahogy többek között a Hobbit regény bizonyítja), meg most is volt néhány „poén”, amitől fogtam a fejem, nem szólva a több ponton is túl modern szöveget (hovatovább szlenget) használó magyar szinkronról, de… De cserébe itt van a Tóváros urát alakító Stephen Fry, az összes Tolkien-filmekben szereplő színészek egyik legjobbja, aki brillíroz ebben az alapvetően ripacskodó szerepben is. Természetesen továbbra is dicséret illeti Martin Freemant, aki tökéletes Zsákos Bilbó, de Luke Evans is remek választás volt a tóvárosi Bard szerepére, mert van benne valami emberi (és nem csak azért, mert ő történetesen ember). Úgy értem, a regényben is ilyen, de épp ez az egyik legfőbb öröm a Hobbit filmeknél: ha mélységeikben hasonlítanak az eredeti történetre. A medve-ember Beorn kapcsán még nem döntöttem el, mit gondoljak, leginkább furcsa, de talán pont ettől jó.

 

Az első rész után nem éreztem azt a sürgető késztetést, amit most igen: hogy újra meg akarom nézni. Tisztában vagyok vele, hogy a Smaug pusztasága elsősorban szórakoztató és látványos, és ritkán olyan hangulatos, hogy oda akarjak költözni, de szerintem olyan igazán, de tényleg szórakoztató és látványos filmből sincs olyan sok. Hanem most megint egy évet várni…