Főkép

Tisztában vagyok ugyan vele, hogy a Trivium évek óta tudatosan igyekszik kerülni az összehasonlítgatásra okot adó bizonyos stílusjegyek használatát, nekem akkor is meggyőződésem, hogy a Metallica valahogy így szólna, ha egy zenésznemzedékkel később indul el a pályán. Hetfieldék persze annak idején nem nagyon hallgathattak metalcore-t – legalábbis nem annak mai értelemben vett formáját –, így rájuk sem akkor, sem ma nem jellemző a tiszta ének és üvöltés vagy az üvöltés és üvöltés feleltetgetése, ahogy a bővített szekundlépéseket magukba foglaló skálákat sem éreztem jellemzőnek a nagy öregekre, Matt Heafy ellenben – talán japán származásának betudhatóan – kifejezetten kedvelni látszik az egzotikus hangsorokat. És még sorolhatnám – ha nem is a végtelenségig – az eltéréseket, az összbenyomás mégis ugyanaz marad.

 

A párhuzamot persze egyértelműen magasztaló, nem pedig becsmérlő szándékkal vontam meg, amihez hozzátenném még, hogy példaképeik nyomdokában járva az ifjabb csapat is olyan tökéletes hangszertudás birtokába juttatta magát, amihez foghatót főként a progresszív csapatoknál tapasztalhatunk. Ebből talán rögtön kikövetkeztethető az is, hogy a roppant gyors és technikás szólók mindegyike elképesztően üt, miközben a csapat úgy általában egy pillanatra sem hagyja unalomba fulladni a számokat. Ehhez persze nagy szükség van a thrashből és deathből egyaránt merítő riffekre és a szégyentelenül dallamos refrénekre, melyek izgalmas ellenpólusát adják a zúzósabb, üvöltősebb verzéknek. Mondhatnánk minderre azt is – és egyes kritikusok szerint ténylegesen ez a helyzet –, hogy a Vengeance Falls csupa letisztult heavy metal dalból áll, az igazság azonban az, hogy jobban odafigyelve döbbenetesen összetett zenét hallhatunk.

 

A két gitár páratlanul pontos összhangban dolgozik mind egymással, mind a basszussal, az igazi lendületet ugyanakkor Nick Augusto, az egykori dobtechnikus biztosítja. Ezt színesíti ki az ének és üvöltés változatos szövedéke, egészében pedig egyszerre közérthető és jól követhető az egész, és nyújt ínyenceknek is elsőrangú élvezetet a finoman kidolgozott részletekkel. Mint ahogyan az album két nyitó dalában, az elsőként kimásolt „Brave This Strom”-ban és a címadó „Vengeance Falls”-ban is. Ez utóbbi a stílusok egészen széles skáláján mozog, és éppúgy felfedezhető benne thrashes kiállás, mint Maidenes gitárhangzás. Ez utóbbi egyébként leginkább a „Strife” indításában tetten érhető, de a szám azonnal durva zúzásba megy át, hogy fergeteges, dallamosságában is kemény refrén-felvezetéssel és tényleges refrénnel kápráztasson el.

 

 

Akik a dallamos deathbe hajló thrash megszállottjai, azoknak nyugodt szívvel ajánlhatom a „No Way To Heal” szélvész gyorsaságú – egyes pillanataiban, például a szólóban, a Children Of Bodom szintjét megütő – ütemeit, melyekben a belefeledkezett zúzás keveredik a neoklasszikus és hagyományos metal elemeivel, valamint a bizonyos szintig hasonló, ám jóval visszafogottabb tempójú és kissé keleties „Incineration The Broken World”-öt (lehetséges, hogy az In Flames hatását hallani ki a dalból?), a nyugodtabb, akkordfelbontásos gitárral kezdő, majd hirtelen bekeményítő számokban örömüket lelőknek pedig ott van az „At The End Of This War”. Személy szerint az első négy szám mellett a „Through Blood And Dirt And Bone” tette rám a legmélyebb benyomást a maga progresszívbe hajló változatosságával, elsőre kiszámíthatatlan ritmikájával, epikus sodrásával és a fülünkben szinte azonnal megragadó dallamaival.

 

Koncerten egészen biztosan ellenállhatatlanok a Vengeance Fallson hallható szerzemények, de az album maga is pályázhat az év legjobb heavy metal albuma címre – igaz, idén valamiért különösen jó volt a felhozatal. Kevés olyan nagylemezt tudnék még mondani, melyen ennyire tökéletesen egymásba építve van jelen a manapság divatos tradicionális metal szinte minden színe, stílusárnyalata, és mindez nemhogy kaotikusnak nem tűnik, hanem határozott, átgondolt, tökéletes egységbe olvad össze. Ha mindehhez hozzávesszük a magától értetődőnek tetsző, jobban belegondolva ugyanakkor nem is annyira megszokottnak vehető, legmagasabb szintű hangszeres technikát, egyértelműen az imádott elődökéhez mérhető teljesítménnyel találjuk szembe magukat.

 

A zenekar tagjai:

Matt Heafy – gitár, ének

Corey Beaulieu – gitár, vokál

Paolo Gregoletto – basszusgitár, vokál

Nick Augusto – dob, ütőhangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Brave This Storm

2. Vengeance Falls

3. Strife

4. No Way To Heal

5. To Believe

6. At The End Of This War

7. Through Blood And Dirt And Bone

8. Villainy Thrives

9. Incineration: The Broken World

10. Wake (The End Is Nigh)

 

Diszkográfia:

Ember To Inferno (2003)

Ascendancy (2005)

The Crusade (2006)

Shogun (2008)

In Waves (2011)

Veneance Falls (2013)