Főkép

Az elmúlt néhány évben úgy tűnik, mintha a hazai fantasy-kiadás kicsit elfelejtette volna a XX. századot: habár kortárs művek azért szerencsére még elég szép számmal jelennek meg, csak elég kevesen mernek próbálkozni olyan művekkel, amik eredetileg több mint harminc éve láttak napvilágot (ez persze érthető, ám fantasy-rajongó szemmel nézve kissé fájó). A kevés kivételek egyike a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozata, ami viszont kifejezett céljának tekinti, hogy olyan alkotásokat ismertessen meg a magyar közönséggel, amelyek már kiállták az idő próbáját, s nem csak egy múló divatot lovagolnak meg. A fantasy alcikluson belül immár a harmadik kötetet köszönthetjük. Noha Orson Scott Card közel zseniális és Jo Walton legalább annyira kiváló regénye után komoly várakozással tekintettem a folytatásra, de féltem, hogy Jack Vance nem fogja megugrani a lécet.

 

Pedig az idén sajnálatosan elhunyt Vance egészen nagy névnek számít a zsáneren belül, köszönhetően többek között legismertebb sorozatának, a Haldokló Föld ciklusnak – melynek négy kötete közül három már korábban megjelent magyarul, a negyedik pedig a Rhialto, a Csudálatos. Ebben a Föld döbbenetesen távoli korszakába nyerhetünk betekintést, abba az időbe, amikor a Nap már kihunyni készül, a megmaradt emberiség pedig próbál valahogy küzdeni a fennmaradásért – vagy legalábbis a kényelmes utolsó napokért. Létezik azonban mágia, amit azon kevesek, akik képesek használni, leginkább a saját céljaikra, hatalmuk és erejük növelésére használnak, még véletlenül sem mások megsegítésére. Rhialto a huszonegyedik eón megmaradt mágusainak egyike, a „Csudálatos” ragadványnevet pedig fennhéjázó, gőgös és meglehetősen piperkőc magatartása miatt kapta, így talán nyilvánvaló, hogy ő sem a „jófiúk” egyike.

 

A kötet három elbeszélést tartalmaz (továbbá Nemes István előszavát, valamint egy rövid esszét, amelyben Vance ismerteti a történetek hátterét), melyek közül kettő már korábban olvasható volt magyarul, ám elvileg meglehetősen problémás fordításban. Most végre hiánytalanul, újrafordított (vagy legalábbis javított) kiadásban vehetjük kézbe ezt a nem túl vaskos könyvet, s javasolnám is mindenkinek, hogy tegyen így: elvégre egy rendkívül érdekes, stílusában majdhogynem egyedülálló művet olvashatunk. Kalandos, bár izgalomban nem kifejezetten bővelkedő cselekménye már-már kaotikus képet mutat, ami a nem kevésbé zűrzavaros szereplőtömeggel kiegészítve egészen furcsa egyveleget alkot, mégis van egyfajta varázsa a hangulatnak és az általa képviselt korszaknak, ami mellett nem lehet nyugodtan elmenni, muszáj ráhangolódni és kissé más fényben látni az eseményeket.

 

Vance stílusa ugyanis… nos, meglehetősen bizarr. Végig olyan érzés kerülgetett, mintha a történetekben senki nem venné komolyan magát – a szereplők épp annyira nem, mint maga az író. Ez pedig nem csak a sajátos humornak köszönhető: Vance mellőzi a hosszú leírásokat, a részletes eseményismertetést vagy a karakterek árnyalt bemutatását, elbagatellizálja a történéseket (ami például a „Fader Fuvallatá”-nak banális alapötlete miatt még érthető, de a többinél inkább váratlan), miközben a szatirikus hangvétel gondoskodik arról, hogy azért nevetésben se legyen hiány. Nem tör túl nagy célokra, nem akar epikus tettekről, világformáló és heroikus küzdelmekről beszámolni, ő nem a nagy hősök krónikása: sokkal inkább a kicsinyes gazembereké, a kapzsi és nagyravágyó fickóké.

 

A Haldokló Földön ilyen személyből márpedig bőven akad: Rhialto és társainak varázslószövetsége mintha egy az egyben megtestesítene minden emberi gyarlóságot a hiúságtól a kevélységen át az önteltségig. Hatalmuk megmaradt darabkái felett marakodnak, mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiszúrjanak egymással, hogy elorozzák a szomszéd erejének utolsó részeit is. Az ennyire szélsőségesen, karikatúraszerűen bemutatott alakokat azonban nem egyszerű komolyan venni (vagy egyáltalán bármit is érezni irántuk a szimpla undoron kívül), noha kifigurázott jellemvonásaik legalább kifejezetten szórakoztatóak – ráadásul erre még csak rásegítenek a megidézett famulus-szellemek, akiknek szintén nehezére esik nem állandóan nevetni gazdáik viselkedésén, és legalább minimálisan szót fogadni az állandóan veszekedő varázslóknak.

 

Őszintén szólva nekem is elég nehéz volt megszokni ezt a stílust (a sorozat többi tagjához egyelőre még nem volt szerencsém), utána viszont elkezdtem értékelni Vance történeteit: már csak azért is, mert ilyen különös világról (és még különösebb szereplőkről) nem gyakran olvashatunk manapság. Nehéz persze ajánlanom, mert szinte biztos vagyok abban, hogy nem fogja mindenki élvezni ezt a sajátságos légkört, viszont annak, aki érdeklődik a XX. század közepének fantasy irodalma iránt, vagy akár csak szeretné az archetipikus hősöket más színben látni, mindenképpen javasolnám a Rhialto, a Csudálatost. Az utóbbi indok miatt talán azoknak is megérné beszerezni, akik egyelőre ódzkodnak a fantasy-től: hátha ráébrednek, milyen nagyszerű is tud lenni ez a műfaj.