Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

„Harminc év után Szabó Lőrinc gyerekversei végre ismét hazataláltak a Móra Kiadóhoz” – írja a könyv hátlapján a fülszöveg. S valóban, hol voltak eddig? És van is egy válaszom: emberek fejében voltak, az enyémben is. De milyen fura, hogy ilyen sokáig nem adták ki. Biztos megvan az oka, ám ez talán mellékes. Fő, hogy végre újra elérhető a magyar gyermekköltészet eme klasszikusa!

A gyerekeimnek, ha csak tehetem, Weöres Sándor verseit olvasom a klasszikusok közül. Szabó Lőrinc (1900-1957) költeményeit sok tekintetben nagyon másnak érzem. Nem csak azért, mert jellemző volt rá, hogy gondolatai, mondatai és a verssorok nem illeszkedtek – az egyik nem ott ért véget, ahol a másik. Hanem mert a két költő verseiben máshol érzem a felnőttet. Weöresnél a határtalan, örökifjú lélek hangját hallom, s csak ha belegondolok, jut eszembe, hogy ehhez micsoda bölcsesség kellett. Szabó Lőrincnél viszont szinte kettőslátásom támad: ott van a gyermek, ahogy a felnőtt látja, ahogy a felnőtt próbálja a helyébe képzelni magát, és ott van maga a felnőtt, a gondolkodó, érző, gondoktól felhőzött homlokú, túl sokat látott lény, aki közben a valós világban kénytelen létezni, megélni, megkeresni a betevőt. De ezt biztos csak azért érzem így, mert én is felnőtt vagyok már. És nem is minden versnél van így. A „Kicsi vagyok én”, a „Falusi hangverseny”, az „Esik a hó”, a „Szél hozott, szél visz el” és sok más vers gyerekdalként is él az emlékezetemben, gyermekkoromban épült belém és még nagyon sokunkba.

De ott van az „Ima a gyermekért”, amit tán nem is lehet könnyek nélkül elolvasnia annak, aki szülő. Ott a „Hazám”, amit a jobboldaliak tán baloldalinak vélnek, holott az arany középút hangja. Ott a „Lóci óriás lesz”, amikor a felnőtt, a szülő kísérletet tesz, hogy megértse a gyermekét, hogy milyen kicsinek lenni – jószerével szembesít ezzel. És van több más vers, melyekbe átszüremlik a szülők apróbb-nagyobb gondja-baja. És ez, bár egyetértek azzal a szakvéleménnyel, hogy a gyerekeknek jobb, ha távol tartják őket a felnőttvilág nyűgjeitől, mégis így természetes. Szabó Lőrinc nem titkolt el semmit, ha nem is mondott ki mindent. Őszinte volt ezekben a versekben, önmagát írta beléjük. Néha elgondolkodom, mit adhat egy szülő a gyerekének, és jobbára arra jutok, hogy legyen bármilyen, amíg nem árt, bánt vele senkit, addig az a legjobb, ha önmagát adja. Azt tudja hitelesen, és ahhoz fog igazodni a gyerek így is, úgy is.

Csak itt Szabó Lőrincről van szó, az ő gyönyörű szavairól, arról az emberről, aki nem csak Lócit írt, aki nem csak máig érvényes, csodálatos fordításokat alkotott, de aki olyan mélyen horzsoló, lélekrázó versek szerzője is, mint a „Semmiért egészen” és a „Valami örök”. Ember volt, és tudott a szavak nyelvén, ahogy kevesen. És amikor arra gondolok, hogy mi jó maradt még abban: magyarnak lenni, akkor az elsők között a költőinkre gondolok és a verseinkre, köztük Szabó Lőrincre és Lócira. Olvassák a gyerekeiknek, ki tudja, talán ezek a versek segítenek majd nekik embernek lenni.